Medúza motoros kishajó Rodostó Tekirdag Athen

Rodostótól Athénig

43. nap, 2004.07.30., péntek

Az éjszaka nagyon rossz volt. Sok a szúnyog, ráadásul 2-3 óra között a mögöttem kikötött halászhajón bömbölt a rádió, szólt a török tánczene. Borús idõben, gyenge szélben, de erõsen hullámzó tengeren, korán reggel indultam. A láthatáron sok teherhajó horgonyoz, a Dardanellákon való áthaladásra várakoznak. A feltámadó szél segít 10,5-11 km/óra sebességem. 10 órakor egy teherhajó hulláma becsapott a hajóba, nem figyeltem, kissé fáradt voltam.

Gelliboluhoz, más nevén Gallipolihoz, Dardanellák tenger (az ókorban Hellészpontosz) bejáratához 10.20-kor érkeztem. A hajóállomás mögötti festõi halászkikötõben, egy étterem partfalához kikötöttem. Az orrvitorla szerelvénye szétrázódott, azt megjavítottam. A kisváros nagy zenei eseményre készült, a fõtéren színpadot ácsoltak. A résztvevõ államok lobogói között magyar is lengett. A magyarok közül sajnos a senkivel sem találkoztam.

A Dardanellák köti össze az Égei tengert a Márvány tengerrel. Egyik oldalát Kis-Ázsia, pontosabban Anatólia, a másikat egy hosszúkás félsziget: Gallipoli földnyelve alkotja. A keskeny, 60 km hosszú, kanyargós tengerszoros, több helyen medenceszerûen kiszélesedik. A legnagyobb szélessége 7 km, legkeskenyebb része, 1300 méter. A szoros vízmélysége 50-60 méter. Az európai partját erõs hegyvonulatok, az ázsiai lapos aprófalvak, olajfa ligetek, gyümölcsöskertek, termékeny lapályok szegélyezik. Az õsidõktõl fogva politikailag is jelentõs tengerszoros legkeskenyebb pontját két erõdítmény védelmezi. Az európai oldalon Kilitbahir, az Ázsiai oldalon Cannakkale. Az I. Világháború legnagyobb csatája e tengerszoros birtoklásáért zajlott.

Délben már indultam tovább, a szél elfordult, egy kicsit csökkent a hullámzás. A szoros 2-3 csomó sebességû áramlatával jó ütemben haladtam. Pár óra egyenes vonalú hajózás után a szoros a Nagara foknál derékszögben délre fordul. A kanyart levágva, a sûrû hajóforgalomban keresztben áthajóztam az ázsiai oldalra. A fok mögül elõbukkant Cannakkale. Az útrövidítésem miatt sziklazátonyokkal teleszórt részre futottam. Biztonsági okokból újra visszatértem a kibójázott hajóútra és nemsokára kikötöttem a marinában.

A marina ügynöke, Aukut Degre 100 euróért vállalta volna a kiléptetési adminisztráció elintézését. Szolgáltatásáért 20 eurót ajánlottam, de ennyiért nem vállalta. Becsületére legyen szólva, adott egy térképet és az ügymenetrõl egy angol nyelvû leírást. Az útmutató alapján, alig 2 óra alatt hivatalosan kiléptem.

Cannakkale tradicionális átkelõhely a Dardanellákban, a térség legfontosabb városa. A legrégebbi múltban a trójai királyok alá tartozott. (Trója 30 km innen). Hódító útján. itt lépett ázsiai földre Nagy Sándor is. A beérkezõ hatalmas kompok és személyhajók, csak úgy öntik ki magukból az embereket, autóbuszokat, autókat és lófogatokat. A kikötõ elõtti körforgalom perceken belül elakad. A felfestett osztályozókban, hosszú sorokban várakoznak a behajózásra váró jármûvek, miközben a hajóról legördülõ autóbuszok utasaikra várakozva a négysávos úttestet egy sávra szûkítik. A várakozók között árusok hangosan kínálják portékájukat. De a tumultus hamarosan megszûnik, az imént érkezettek elmennek a térrõl, rendben és gyorsan megkezdõdik a behajózás. A komp nemsokára indul, a kikötõ elõtt már is feltûnt a következõ.

Ezek a hajók nem csak a tengerszoros két partja között közlekednek, hanem rendszeres belföldi járatokkal még a távoli városokat is bekötik a kereskedelembe. Mindenki hatalmas csomagokat cipel, nyilván üzletelnek, a piacra készülnek. Többfajta, igen jó dinnye terem itt. A helybéli õstermelõk városszerte kétkerekû hordárkocsikról árulják a dinnyét, szõlõt és más gyümölcsöt. A kikötõ környékén nagy a választék vendéglõkbõl. Megtalálhatók itt a szállodai elegáns, drága éttermek és a kevésbé elegáns, de olcsó kifõzdék. Az éttermek teraszain napszámra ülnek a férfi vendégek, némelyikük nargilét szív.

Az elõttem álló útvonalra hajóstérképeket kerestem. A városban kifejezetten térképbolt nincs. A kikötõi búvár-felszerelés boltban viszont mindenféle fénymásolt térkép kapható, kivéve a görög vizekét. Nagyon haragszik a két nép egymásra, még nem csitultak el a fegyveres ütközetek hullámai. Törökország a mai napig sem ismerte el Ciprust. A sziget demarkációs vonalán ENSZ katonák teljesítenek szolgálatot. Egy könyvesboltban (inkább a hazai ÁPISZ megfelelõje), egy iskolai atlaszból lefénymásolták Görögországot és az Égei tengert. Egy internetkávézóból hosszú beszámolót küldtem e-mailben Juditnak és a számítógépemrõl egy-két térképrészletet kértem.

Visszatérve, a marina dekorációs fali térképén azonosítottam kilenc pont GPS koordinátáit és bejelöltem a "térképemen".
A marina elég szeles. Mellettem egy német vitorlás horgonyoz. A napidíj 20 millió török líra, durván 12 euró. Este olyan érzésem volt, mintha kirakatban lennék. Pár méterre a tõlem a mólón zajlott az éjszakai élet, de nagyon fáradt voltam, úgy aludtam, mint a bunda.

44. nap, 2004.07.31., szombat

6.30 h-kor ébredek. Hallgatom a Kossuth rádió rövidhullámú adásán a híreket, az otthoni özönvízszerû esõrõl, meg az árvízekrõl. Itt, ha néha beborul, esõre nem kell számítani amíg látom, hogy a halászok esténként, a kiszáradás ellen locsolják fa hajóik fedélzetét. Délelõtt befejeztem a nagyvitorla felszerelését. Nem húztam fel, hanem a kabin tetején rögzítettem. Végszükségre tartogatom. Ha megint elromlik a motor, jó széllel eljuthatok vele valamelyik kikötõbe.

Hamarosan barátságot kötök a mellettem álló, német vitorlás személyzetével – Barbarával és Michaellel. Görögországból érkeztek, két vitorlással. A második vitorlás kicsit messzebb kötött a parthoz, amelynek Günther az egyszemélyes legénysége. Végighajózzák a Márvány tengert, a Boszporuszt és a Fekete tengerre is kifutnak. Szeretnék megnézni a Duna-deltát. Elmondtam nekik az isztanbuli határátkelési procedúrát, a deltai vízviszonyokat, kikötõhelyeket.

A görög vizek fénymásolt térképeit kaptam kölcsön tõlük. Egy kiskereskedésben Oral Kaya üzletében ezekbõl részleteket kimásoltattam 5,5 millió TL-ért (2,5 euró), beszereztem egy grafit ceruzát és egy szövegkiemelõ készletet. A fénymásolt térképeket kiszíneztem és megtanultam. Azt tervezem, hogy a Dardanellák tengerszoros európai csúcsán egy kis halászkikötõben éjszakázom és reggel, az idõjárás függvényében eldöntöm, hogy kihajózok-e az Égei tenger nyílt vizére, ha igen melyik sziget irányába.

Délben megnéztem a Hadtörténeti Múzeumot és az erõdöt. Egy hamburgeresnél megebédeltem, menüt rendeltem, sült krumplit, rántott halat és kólát. A marinában Mohameddel rendeztem az üzemanyag és a kikötés árát. 60 millió TL a gázolaj, 20 millió TL a marina, azaz 50 euró az egész. Még egyszer kimentem a városba elköltöttem valamennyi török lírámat, a korzón ittam egy korsó hideg pilsenit. A zöldségesnél még árengedményt is kaptam a szárított fügére.

A marina szolgáltatásai elég hiányosak, nem európaiak. Még melegvíz sincs (most nem is hiányzik, nagyon meleg van). Indulás elõtt lezuhanyoztam, borotválkoztam. Egybõl optimistább lettem. Késõ délutánra halasztottam az elindulást. Addig vártam Sanyiékat, vagy legalább egy válasz SMS-t. Hiába. Maradt az "itt egy ötös öreg" végszó. Kicsit fáj, de már nem számít.

Ritkásan felhõzött ég alatt, enyhe hátszélben, gyorsan megtettem a szoros utolsó 22 km-t. A Dardanellákban, Trák tengeri kijáratában úgy áramlik a víz, mintha a Duna folyna itt. A víz sebessége 4-5 km/óra. A teherhajók tömött sorban, gyors egymás után érkeztek az Égei tenger irányából. Sokáig kellett várni a kedvezõ pillanatra, hogy átmenjek közöttük a másik partra. A forgalmat tovább sûrítették a partmentén közlekedõ személyhajók. Észnél kellett lennem, nehogy legázoljanak. Messzirõl látszik az európai oldali, a véres csaták helyszínén, a Hisar Tepe dombon épített monumentális emlékmû, egy hatalmas kõlap, amelyet 4 négyszögletes oszlop tart a magasban.

A Dardanellák birtoklásáért a nagy támadás 1915. február 2-án kezdõdött. Az egyesült antantcsapatok partraszállást kísérelnek meg a gallipoli és anafartai dombvonulatok ellen. Már hetek óta próbálkoznak a tengerészek és a hajókon szállított hindu, skót, francia és ausztráliai katonák. Az öldöklés mindkét részrõl rettenetes. A törökök tapodtat sem engednek; keményen állják a harcot. Az antantcsapatoknak kilenchónapos kitartó küzdelem után sem sikerült eljutniuk a török fõvárosig Isztanbulig. Nem esett el hiába 55 ezer török és vált harcképtelenné még 200 ezer másik. A török hadosztály parancsnoka Musztafa Kemál (a késõbbi Atatürk) volt.

Seddülbahir halászkikötõt könnyen megtaláltam. A kikötõ lombik alakú, a bejárat hosszú nyak és mögötte a hasas kikötõmedence, zsúfolásig tele kis halászhajóval, csónakkal. A kikötõmedencét magas dombok övezik, fentrõl, a távolból megszólal a müezzin. A közeli domboldalban törökök mulatnak valami furcsa zenével és úgy nótáznak, mint nálunk. Nem lesz nyugodt éjszakám. A pilot hajók is itt a szûk bejáratban állnak, mintegy 10 méterre tõlem. Erõs motorzajjal indulnak és nagy kiabálással manõvereznek.

A GPS szerint már 2500 km-t tettem meg, mögöttem van két tenger és két tengerszoros. A kilométerek felét tengeren hajóztam. Mi értelme – töprengtem néha – ennek a hosszú, már másfél hónapos viaskodásnak, fenn a szeszélyes szelekkel, lenn a háborgó tengerrel. Mire való volt az eddigi nagy igyekezet? Okosabb volna-e Sanyiék példáját követni és mihamarabb hazajutni? Talán nem kellene akadozó motorral és gyenge vitorlázattal kihajózni az Égei tengerre. Nem kellene jócskán átlépni a Medúza számára engedélyezett, 20 mérföldes határt, hanem tovább is a szárazföld mentén folytatni a hajózást. De büszke második énem nem engedte feladni 30 éve dédelgetett terveimet.

Zsuzsa szokásos esti SMS-ben kérdezte változatos-e az étkezésem. Jót mosolyogtam magamban az aggodalmán. Gondoltam készítek egy fényképet az akkor éppen a hajómon található banánról, dinnyérõl, körtérõl, õszibarackról, szárított datolyáról, szilváról. Otthon nem eszek ennyiféle gyümölcsöt.

Égei tenger

45. nap, 2004.08.01., vasárnap

Este világos volt az égbolt, a telehold valóságos lámpásként tükrözõdött a vízben. A barométer magas értéken mozdulatlan. Megannyi kedvezõ jel. Elaltattam aggodalmaimat, amelyeket – az elsõ nyílttengeri (szárazföld láthatóságán kívüli) hajózás elõtt – a hajóm piciny mérete, felszereltsége hiányosságai (térképek, nagyhatósugarú rádió), és az egyedüllét okozott. Bíztam benne, ha a sors tragédiába akarja sodorni az embert, általában alapos munkát végez, és nem törõdik ilyen holmi részletekkel.

Éjjel állandóan járnak a pilothajók. Nem sokat aludtam, részben a hullámzástól, részben az izgalomtól. Minden eshetõségre felkészülve, összecsomagoltam a túlélõ felszerelést. Pénzt, okmányokat, gyógyszert, vizet, fényképezõgépet, ruhát, cipõt, sapkát, búvárszemüveget, jelzõrakéta készletet beraktam a vitorlazsákba, mellé egy mentõmellényt, nehogy elsüllyedjen.

Hat órakor kijutottam a mélykék vizû Égei tengerre. Tökéletes szélcsend, enyhe, hosszú hullámok. A Dardanellákból kijövõ teherhajók majdnem derékszögben fordulnak délre. A távozó hajók csavarjai habosra verték a vizet. Sokáig látni nyomdokvonalukat, kezdetben elõttem, késõbb a hátam mögött. Most keresztezem a nagy kék országutat, amely a Dardanellákat köti össze az Égei tenger fõ hajózási útvonalaival. Ezen szinte félóránként követik egymást a Márvány tengerre vagy az onnan érkezõ hajók. Felhõ sincs az égen. Irány Limnos, a 77 km-re lévõ, legközelebbi görög sziget.

A tenger természetesen nem maradt ilyen nyugodt, hamarosan feltámadt a szél, a hullámok tarajosodtak, szerencsére hátulról 4 óra irányából jöttek. Hátszéllel, majd késõbb bõ széllel a Medúza fürgén siklott a puszta szemhatár felé. A sebességem 12-13 km/óra. A kopár szigetek, a tiszta égbolt és a kék tenger régiójában járok. Teljesen el voltam szigetelve mindentõl. Komolyabb rádiókészülék híján a szárazfölddel nem léphetek kapcsolatba. A mobiltelefonom is kívül került minden szolgáltató hatósugarából. Az idõjárás továbbra is kellemes, felhõ sincs az égen, de a hullámzás nagyon kellemetlen. Miért van az, hogy eddig egyetlen tenger sem mutatta a kedvezõ arculatát? Ma repülõ halat láttam, kb. 30 métert repült és az uszonyaival manõverezett.

Limnos szigetet déli oldala felöl közelítem. Innen nézve egy félelmetes sziklazátonyokkal körülvett, kisebb és nagyobb öblökkel tagolt meredek falú hatalmas sziklatömb. Nagyon barátságtalan, életnek nyoma sincs. Kényelmesen elhajóztam az Eirini fok elõtt. A partközelében az oldalhullámokban embertelenül dülöngélõ görög halászhajó szedi fel a hálóját. Az eszméletlen dülöngélésben hogyan bírnak dolgozni? A tenger nagyon tiszta.

Északnyugatnak tartva, igyekszem a sziget takarásában maradni. Mikor elhajóztam a tágas Moudrou öböl elõtt, kikerültem a 260 méter magas hegy takarásából, megszûnt a szélárnyék. Az öböl vize igencsak barátságtalanul hullámzik, nem megyek be. Az egyre erõsödõ szélben még két óra mire elérem Kontiast, az idillikus fekvésû, békés kis halászfalut.

Kontias, egy turistaáradat nélküli, fürdõhely és halász kikötõ, az öböl mélyén fekszik. A tágas öbölt körben sziklafalak övezik. A bejáratában magasra fröcskölõ vízpermet zuhatagában egy szirt meredezik. Nincs kedven a nyílt oldaláról, a tenger felöl megkerülni, a mélységmérõre hagyatkozva óvatosan a part felõli szûk csatornába fordulok. A hullámzást itt mintha elvágták volna. A vízmélység 6-10 méter között változik, csak a függõlegesen felszökõ szikláktól tartok.

Itt nincsenek kibetonozott partfalak, a kikötõt mindössze egyetlen elhanyagolt, móló jelképezi. Nagyon kicsi a vízmélység, de homokos a mederfenék. A móló valaha szebb napokat látott, de a viharok összetörték, csupasz vasak meredeznek a betontörmelékbõl. Szerencsére nincs hullámverés és a dagály éppen megkezdõdött. Amikor a mozgó hajóról átlépek a mozdulatlan, rakpartra, elfog egy kis szédület. Kellemesen becsípett emberek módjára, teszem meg az elsõ pár métert. A jogosan büszkeséggel eltelt hangulatomat fokozza az elsõ nyílttengeri út sikere. 45 nap hajózás után görög földre léptem.

A kikötõi kiskocsma, vagy inkább családi vendéglõ elõtt iszogatókkal beszédbe elegyedek. A határvizsgálat iránti érdeklõdésemen mindenki csak derült. Itt nincs, de nem is hiányzik senkinek. A teraszon eszegetõ, iszogató szimpatikus asztaltársaságot meghívom egy üveg török pezsgõre, amit Görögországba megérkezésemet megünnepelni tettem félre. Éva és George házaspár, athéniak. 15 éves leányukkal már 1 hónapja nyaralnak itt, a feleség édesanyjánál. Egész szeptemberig maradnak, az olimpia miatt munka és tanítási szünetet rendeltek el. Õk viszonzásul helyi specialitást, túrót, halat, olajbogyót, szalámit, kenyeret és egy pohárka uzót rendeltek nekem. Másnapra meghívtam õket egy a sziget körüli hajókirándulásra. A teraszon élveztem a mediterrán délután nyugalmas hangulatát.

Éjszakára a dagálytól duzzadó vízben, horgonyra álltam. A szellõ sem rebbent. A víz olyan tiszta, jóllehet a mélységmérõm 11 méter vízmélységet mutat, de úgy tûnt, hogy a homokos, sziklás tengerfenék közvetlenül a hajó alatt húzódna. Nincs szúnyog sem. Telehold, a partról halk zene szól, mint egyes giccses, romantikus filmekben.

46. nap, 2004.08.02., hétfõ

Az éjszaka mégsem volt olyan csendes, mint amire számítottam. Fél kettõkor a parti kocsmában bekapcsolták a harsogó görög tánczenét. A délelõtt rendrakással, takarítással, vitorla próbával telt el. Ragyogó nap sütött felettem, meleg szél cirógatta a tengert. Délig hiába vártam a tegnapi ismerõsöket, nem jöttek. Tovább nem várok, indulás elõtt a vendéglõben vettem egy üveg görög bort 1,5 euróért és egy görögdinnyét 2 euróért. Kaptam még 5 liter vizet és teljes vitorlázattal elindultam. Enyhe fuvallatban 3,7 km/óra sebességet értem el. A nagyvitorla felhúzása egy kínszenvedés, a gaff rúd nem csúszik rendesen az árbocon. A vitorlákat még az öbölben leeresztettem. A hánykolódó hajón lehetetlen lett volna. A következõ sziget nincs messze, mindössze 10 km az út odáig.

Peristera a kis szigetnek ugyanazon nevû egyetlen kikötõje, zsúfolva hajókkal. A fogadtatás eléggé barátságtalan. Amikor odaértem, a mólón görög jachtosok itatták a kikötõ fõnököt. Még a kötelet sem vették el. Passport kontrol utáni érdeklõdésemet azzal utasította el, hogy ma már nincs határvizsgálat. A kikötõ és környéke nagyon szép. A városka felett valaha egy erõd állt. Kihajóztam a nyílt vízre fürödni. A tenger olyan, mint amilyennek a további úton látni szeretném. Fürdés után a kikötõgát külsõ, strand felõli oldalára álltam. Az új betonfalból kiálló, rozsdás zsaluszögeket szekercével letördeltem. Sanyiéknak 4 órája küldtem újabb SMS-t, de nem válaszolnak.

A vámvizsgálat hihetetlenül lezser. Bementem az irodába, ahol egy fürdõgatyás fiatalember tv-t nézett. Átvette az útlevelemet, forgatta, láthatóan idegen volt neki, a személyi részt meg sem találta, majd amikor mondtam, hogy magyar vagyok oké, mondta és visszaadta. Vettem 20 liter gázolajat 16 euróért. Este két halász meglátogatott, megittuk az utolsó üveg hazai boromat. Térképeztünk, hogy merre menjek tovább. Távozásukkor megmutatták a saját hajóikat. A fiatalabbnak egy hatalmas IVECO motoros halászbárkája volt, radarral felszerelve. Az idõsebbnek az 54 éves Dimitrinek egy jóval kisebb, de mindkettõ igen jó állapotú.

Este a hideg rázott, már 5 napja szenvedek vagy torokgyulladástól, vagy valamiféle allergiától, vagy mindkettõtõl. Csak beájultam a kabinba. A hullámzás és a hullámtörés zaja ellenére jót aludtam.

47. nap, 2004.08.03., kedd

Nagy a reggeli pára. Szélcsend és a tenger tökéletesen sima. Remélem, kitart a következõ szigetig. 82 km nyíltvízi hajózás, se közelben sem távolban nincs szárazföld. Sanyiék most sem válaszoltak (6.00 óra). Délelõtt ismét SMS-sezek nekik.

A tiszta ég, a nap korongja alatt az Égei tenger egyforma kék. A tenger szerencsére változatlanul nyugodt, de a motor makrancoskodik. 11.00 óráig minden rendben volt, megfõztem az ebédet: paprikáskrumplit, lebonyolítottam az SMS-seket, amikor a párából kibukkant a Piper sziget hatalmas sziklatömbje. A kopár sziklakúptól délre kívántam elhajózni, de a motor leállt, megint levegõs lett. Majd félóráig tartott, míg rájöttem a hiba okára, a porlasztók résolaját visszavezetõ gumicsõ nem tömít rendesen. Fordítottam rajta, egy darabig mûködött a motor, majd leállt. Levágtam a csõbõl a kitágult darabot, de ez sem használt. Végül mûanyag bilinccsel szorítottam meg.

Ezzel a javítással eljutottam Penistera sziget egy festõi öblébe, ami nem kikötõ, hanem egy nagyon jó horgonyzóhely. A fenék köves, sziklás, amelyet kisebb mélységekben vastag poszeidonfû borít. A homokkal feltöltõdött tengerfenékrészek már messzirõl világlanak. Olasz, angol és két görög vitorlás mellé én is lehorgonyoztam. A vízmélység 12 méter, de látom a horgonyt és látom a hajó árnyékát. A farkötelet parti sziklához kötöttem. Vigyáznom kellett hová lépek, rengeteg a tengeri sün. Csak ne lennék náthás, így nem lehet búvárkodhatok. A felszínen lebegve figyelem az apró színes halakat.

48. nap, 2004.08.04., szerda

Abszolút nyugodt éjszaka után, reggeli úszás a meleg tengerben, majd a parti kötél beszedése után, szélcsendben, tükör sima vízen elindultam. A motor kezdetben jól mûködik. Nemsokára békésen fújdogáló szél vesz hátára a szikrázóan kék tengeren.

Féltem-e az úton? Azt hiszem alapvetõen nem. Az egész idõ alatt az volt a legfontosabb, hogy a kockázatot a minimumra csökkentsem, másként kifejezve okosan kövessem el ezt a "bolondságot". Nem tagadom, idõnként átvillant agyamon a félelem, különösen, ha valami váratlan balesetre gondoltam, például arra, hogy megbetegszem, megsérülök, vagy menet közben kiesem a hajóból stb. Szinte gépiesen sokkal óvatosabb voltam, mint általában. A cookpiten kívüli minden mozdulatomat kétszer is átgondoltam. Szigorúan ragaszkodtam a korábbi barlangi túráimnál megszokott, 3 pontos mászáshoz. Egyszerre mindig csak vagy egyik kezemmel vagy az egyik lábammal kerestem új támpontot, és a súlypontomat akkor helyeztem át az új támpontra, ha megbizonyosodtam annak szilárdságáról.

Mégis! Lassú hajókázásom 48. napján szép, napfényes, délelõtt bekövetkezett az, amitõl féltem. Elandalított a gyönyörû idõ. 10 óra körül akadozni kezdett a motor, megint levegõt szívott üzemanyag helyett. Semmi gond, már tudom a hiba okát. Egy darabig nézelõdök, mire rászánom magam a munkára. A forró motoron kijavítottam az üzemanyag vezeték tömítetlenségét, eközben a vigyázatlanságom miatt kiömlõ hûtõvízzel kicsit leforráztam a jobb kezemet. Az izzasztó munka után éppen megmártózni készültem, amikor a hajó alatt elúszott egy cápa. Nem volt nagy, úgy másfél méteres lehetett. Elment a kedvem a nyílttengeri fürdéstõl, helyette inkább a zuhanyozást választottam.

Délben nekiálltam elkészíteni szokásos konzerv ebédjeim egyikét. A hajót az automata kormányozta. Nyitott motorburkolattal hajóztam, mert meg akartam figyelni, hogy javítás ellenére nincs-e valami szivárgás a hûtõrendszerben. Mire elkészült a zúzapörkölt fõtt krumplival, az idõjárás és a tenger megváltozott. A barátságos szélbõl, agresszív oldalszél vált, amely alaposan felkavarta a tenger felszínét. Felültem a kormányosi székbe, hogy elfogyasszam az ebédet, hirtelen egy nagyobb hullám oldalba kapta és megdöntötte a hajót. Én kibillentem az egyensúlyomból és kezemben az edénnyel átrepültem a motoron, oldalammal neki a konyhaasztal szélének. Egyszer csak arra eszméltem, hogy a padlón fekszem a dübörgõ motor és az oldalpad között. Homályosan látom a kormányállás mennyezetét, nem tudom mennyi ideje feküdtem itt eszméletlenül. Egész testemet szinte összeszorította egy hatalmas kínzó fájdalom. Alig kapok levegõt, a kezemet sem tudom rendesen mozgatni. Ott ültem, fejemre égetõen tûzött a nap. Rettegtem attól, nehogy egy hibás, fájdalmas mozdulatot tegyek. A kínlódás percei a végtelennek tûntek. Szerencsére a hajót a robotpilot menetirányban tartotta.

Fájdalmasan felemelkedtem a padlóról, csak ültem, izzadtam és remegtem, percekig nem bírtam moccanni. Lehet, hogy a bal bordáim közül néhány eltörött vagy megrepedt. (2005-ben a tüdõszûrésen az orvos két gyógyult bordatörést és egy bordarepedést diagnosztizált a röntgen felvételen.) Végül is sikerült feltápászkodnom. Szörnyen magányosnak és tehetetlennek éreztem magam. Mi lesz most, hogyan tovább? Ezek a gondolatok, – amelyek rémítõ következtetései csak bizonytalanul alakultak ki fájdalomtól tompa agyamban – sokkal jobban nyugtalanítottak, mint a fizikai fájdalom.

Azonnal egy közeli, az útirányon kívüli, apró sziget védett oldala irányába indultam. Pár méterre a szikláktól horgonyt dobtam. Hogy szedem fel? Egyszer-kétszer, ha hibás mozdulatot tettem, izmaim görcsbe merevedtek. Ki kell bírnom és remélnem, hogy a görcsök is kiengednek. Fél óra pihenés után annyit javult a közérzetem, hogy védettebb hely után nézzek. Egy kézzel (és egy lábbal) felráncigáltam a horgonyt és elindultam egy 4-5 km-re lévõ másik sziget, az Alonissos irányába. A kikötõ öböl nagyon nyitott és zsúfolt, mindenkinek rögzített horgonya van. A parthoz nem tudok kikötni, horgonyt dobtam, de nem fogott a sziklás mederben. Itt nem éjszakázhatok. Feltakarítom az ebéd maradékát. A zúzapörkölt húsdarabjait összeszedem a padlóról és jobb híján megeszem.

Tovább mentem a sziget partja mellett de nem találtam alkalmas horgonyzóhelyet. Átmentem a közeli Skopelos szigetre. Egy aranyos, apró öböl elõtt egy fehér, angol jacht horgonyoz. Az öbölbõl egy nagy motorcsónakon éppen akkor távoztak az utasai. Megvárom, míg az utolsó fordulót is befejezik. Az öböl szél és hullámvédett, a meder homokos, néhány köves résszel tarkítva. A parton természetes képzõdmény egy kõfóka mellett, névre szóló hulladékgyûjtõ áll. Lehet, hogy magánterület? Mindegy a partra úgy sem tudok kimenni, itt maradok éjszakára. Lefeküdni nem merek, nehogy ne tudjak felkelni. A fájdalmaim már kissé csitultak, a lélegzetvétel már nem hasogat annyira, de sérülten szükség esetén sem bírom majd felhúzni a fõvitorlát.

Ez nem az én napom volt, pedig úgy indult. Csak folytatni tudjam az utat. A segítségkérés lehetõsége soha egy pillanatra sem jutott eszembe. Túlságosan távoli és képtelen volt. Az otthoniakat nem idegesíthetem SMS-sekkel, úgy sem tudnak segíteni. Zsuzsa ivóvíz, gázolaj és a vitorla után érdeklõdik. Megnyugtattam, van elég. Azt is írja, hogy a Sanyiék azt híresztelik, hogy cserbenhagytam õket, "elment az öntörvényû". Az útitársaktól való elválás, az ott otthonról érkezõ barátságtalan hírek beárnyékolták az egész eddigi utat. Nem tudom, hogy Sanyiék mire játsszák meg magukat. Õk kezdeményezték az elválást, amikor külön programokat szerveztek. Csak az idõhúzás volt a lényeg, hogy arra hivatkozva szakítsák meg az utazást.

49. nap, 2004.08.05., csütörtök

Sem a nap folyamán, sem a rákövetkezõ éjszaka nem enyhült a fájdalom, nem javult az állapotom. Éjjel nem aludtam a fájdalom, meg féltem attól is, hogy egy katamarán vagy személyszállító hulláma felborít, vagy sziklára sodor. Este több személyszállító ment erre, és akkora hullámokat kavartak, hogy motorral kellett a horgonynak segíteni. Még pirkadat elõtt az égbolt csúnyán befelhõsödött. Megijedtem, hogy vihar készülõdik, ezért még a sötétben elindultam a 14 km-re fekvõ Evvoia sziget irányába, amelynek belsõ oldalán fogok a Sounion fokig hajózni.

Már átértem a sziget mellé, de csak nem akart kivilágosodni, így sötétben hajóztam tovább a vélt irányba. 6 óra után kezdett pirkadni. A felhõsödés, amitõl féltem, nappali fényben ártalmatlannak tûnt. (sötétben minden tehén fekete alapján). Az idõ gyönyörû. Mi egyebet kívánhattam volna? Az egyik mobiltelefon-akkumulátorom bedöglött, már nem lehet feltölteni. Az Evvoia sziget melletti tengerszoros 1-4 km széles, a víz, tükör sima. Gyakorlatilag elértem a görög szárazföldet, átszeltem az Égei tengert. Most part menti hajózás következik, nyugodt vizeken. A hajó végén ülve zuhanyozok, rekkenõ a hõség.

Délben lehorgonyoztam egy, görögösen kavicsos strandon. Megfõztem az ebédemet, paradicsomos húsgombócokat burgonyával. Megenni már nem volt idõm, mert jött egy ferryboot hatalmas hullámokat okozva. S horgonyt gyorsan felhúztam és idõben ráálltam a hullámaira. Kb. 2 km-rel arrébb Konstandinosnál, egy másik strand miniatûr mólójánál kikötöttem. A vízparton ivóvizes zuhanyozó. Kellemes hely. A büffében ittam egy finom jeges kávét. Az ottaniak nagyon barátságosak, nincs kifogásuk, hogy a mólójuknál éjszakázzam.

Feltöltöttem az összes vizes edényemet. Kijavítom az orrvitorla beállításait. Kannából utántöltöttem a tankot. Édesvízzel kimostam a hajót. Kimentem a partra és megmártóztam a tengerben. A parti locsolótömlõben megmelegedett vízzel lezuhanyozok. Az oldalam kicsit javult, de a bal kezemet nem tudom rendesen használni. Hogyan fogok nehezebb helyzetben kikötni, tankolni, bevásárolni – nem tudom. Valószínûleg elhalasztom, van elég tartalékom. Fürödni sem merek a tengerben, lehet, hogy úszni sem bírok, meg hogyan kapaszkodok vissza a létrán.

Nem tudok köhögni sem, nagyon fáj tõle az oldalam. Este végre sikerült kiszabadítanom a törött bordába becsípõdött mellhártyámat. Majd betojtam, amikor megfeszítettem a törött bordát. Most sokkal jobb, tudok köhögni és ki tudom fújni az orromat. Estefelé fiatalok jöttek a mólóra horgászni. Itt nem divat lopni, a strand büféje hûtõszekrényei nyitva, semmi sincs berácsozva vagy leláncolva. Éjjel elment egy katamarán meg egy ferryboot, akkora hullámokat kavartak, hogy némelyike átcsapott a mólón.

Lefeküdni továbbra sem tudok, éjjel körbetekeredek az árboc támcsõ körül és ha mozdulni kell, abba kapaszkodom. Sajnos a köhögés és az orrfújás reggel már nem ment fájdalom nélkül. Nagyon szenvedek miatta. Elég csúnya a leforrázott csuklóm is.

50. nap, 2004.08.06., péntek

Tökéletes szélcsendben motorozok 10 km/óra sebességgel. Igyekszem nem keresztezni a manõverezõ nagy hajók útját. A hõség döglesztõ, a kormányállásban 36,7^oC-ot mutat a hõmérõ. A táj nagyon gondozott, a tengerparton végig ízléses nyaralók sorakoznak, nincs zsúfoltság. A kerítések nem érnek le a tengerig. A part mindenkié. A víz kristálytiszta, néha félek kiállni a hajó szélére, mert szinte tériszonyom van a nagy mélységben lévõ tengerfeneket látva. Az hõmérséklet este sem esik 22^oC alá. Szokatlan, hogy szúnyog sincs, nyugodtan ki lehet ülni naplementekor a cokpitbe és érezni a mediterrán flóra illatát. Akárhol megállok a magyar hajólobogómat, vagy olasznak, vagy bolgárnak nézik, néha hollandnak. Errefelé se sok magyar hajót látni.

A több kilométer széles tengerszoros összeszûkül, alig pár száz méter széles. A Chalkis városban egy kb. 40 méter hosszú alacsony híd zárja el az utamat. Felállított árboccal nem férek át alatta. A háttérben egy magas híd teteje látszott. Kerestem az odavezetõ utat, de nem találtam. Térképem nincs, a vízen nincs a hajóforgalom, csak kis notorcsónak száguldoznak. A híd alatt is átmennek. Csõdöt mond az a taktikám, hogy kifigyeljem a helyiek merre járnak és milyen útvonalon közelítik meg a kikötõt. Most nincs hajó amelynek nyomában átjuthatnék a szoroson.

Kikötöttem a halászhajóknál érdeklõdni. A halászok megerõsítették, hogy annál az alacsony hídnál van a továbbvezetõ út. Éjjelente, kérésre 22, 23 és 24 órakor a hidat felnyitják. Van egy hídõr, aki a hidat kezeli. A halászok egyike, az egyiptomi Abdul készségesen elkísért a szupermarketbe, ami "természetesen" dombtetõn volt. Görögországban, kora délután, tûzõ napon, hegyet mászni törött bordákkal nem tréfadolog. 12 euróért bevásároltam, zöldséget, gyümölcsöt, szalámit és uzót. Nagy a drágaság, az otthoni árak két háromszorosába kerül minden. Igaz a szupermarket hiper-szuper, minden kapható és légkondicionált. A vásárlásból visszaérkezve megvendégeltem Abdult és három társát feketekávéval meg uzóval. Fogytán a gázolajam, a halászoktól nem sikerült vennem, a benzinkút pedig messze volt.

Késõ délután a híd közelében a rakparthoz álltam. A víz most délrõl menetirányommal szembe áramlik a híd alatt. Állítólag Arisztotelész azért ölte magát itt a tengerbe, mert nem tudta megfejteni az áramlás titkát. Hiába kerestem a hídõrt a bódéjában, átsétáltam a hídon és megnéztem a városkát. Benzinkútnál 3 euróért vettem Görögország térképet. Szintetikus dízel motorolajat nem kaptam. Este megtudtam, hogy a hidat, a hajózási felügyelet kezeli. Bementem a kapitániára, ahol azt mondták csak 3 nap múlva hétfõn, nyitják szolgálati érdekbõl. Különben is, ki vagyok, hogy kerültem ide és mit hablatyolok itt. Nem akartam egy tüzetes ellenõrzésnek kitenni magamat, hiszen semmiféle okmányom nem volt a beléptetésrõl. Gyorsan kijöttem az irodából azzal, hogy küldöm a kapitányt. Láttam, árboc nélkül átférek a híd alatt, így még az este leszereltem a vitorlát, kiemeltem az árbócot. Nem fogom felnyittatni a hidat, hajnalban átcsúszok alatta.

51. nap, 2004.08.07., szombat

Éjszaka a szokásos vergõdés, szúnyog invázióval tetézve. Amikor nap sugarai kezdték megvilágítani a palotákkal szegélyezett öblöt, elindultam. A híd alatt, horgászcsónakokból sokan pecáztak. Kissé kényszeredetten engedtek utat. Simán átjutottam, a víz nem áramlott egyik irányba sem.

A másik oldalon, egy széles öbölben nem találtam a továbbvezetõ utat. Az öblöt, haladási irányomban magas, sziklás hegyek övezték. Nem láttam a tegnapi nagy, karcsú hidat sem. Szégyenszemre behajóztam egy csónakkikötõbe és megérdeklõdtem a továbbvezetõ utat. A kivezetõ út a hegy mögötti magas híd alatt vezet. A híd alatt, a cementgyári rakodó móló. Többen horgásznak. Kikötök a mólóhoz. Teherautók által felkavart, finom cementpor száll a levegõben. Horgászi segítséggel visszaállítottam az árbocot. A levegõ fullasztón párás, alig látni 2-3 km-re. Küzdöm az álmossággal.

A 38^o20'03"N 023^o44'05"E pozícióban egy nagy marinát találtam. Gondoltam tankolok, de a benzinkutat nem láttam. Az egyik hajónál, amelyik kifutásra készülõdött mondták, hogy kössek oda, mert mindjárt ide jön a tankautó. Elõször azt hittem viccel, de mivel itt az ebéd ideje és a parton volt egy vízcsap is, kikötöttem. 10 perc múlva tényleg megjött a tartálykocsi, 40 liter gázolajat vettem, 33 euróért. Barátságos hely, gyorsan megfõzöm az ebédet, paradicsomos húsgombócot burgonyával. Bõ vízzel elmosogatok, lemosom a hajóra tapadt ragacsos sót és cementport.

Tikkasztó hõségben, tükörsima vízen motorozom tovább a szépséges görög tájakon. Nemsokára Agamemmon öbölbe érek és lehorgonyzom. Közvetlenül a vízparton egy Shell kút. A motorban gyorsan olajat cserélek, elhasználom a tartalékot. A pótlására kiúsztam, hogy vegyek, de semmiféle szintetikus, vagy félszintetikus dízel motorolajat nem árusítottak. A benzinkutas, miután megtudta, hogy Budapestrõl jöttem elõzékenységbõl másnapra hozott volna. Sajnos nem volt alkalmas horgonyzóhely a közelben.

Idõközben feltámadt a szembeszél és egyre viharossá vált. A tajtékzó tengeren indultam tovább. A hajó jól viseli a hullámzást, csak iszonyúan döng amint lezuhan egy-egy hullámvölgybe. Eddigi utam során ez volt a legrosszabb tenger amin utaztam. Rövid hullámbirkózás után úgy gondoltam, jobb a békesség, leálltam Mesogeasnál, egy kis öbölben. Az eddig megtett 3000 km alkalmából, ittam egy kis doboz, hideg Amstelt.

A hullámzás estefelé lecsillapodik, de már nem indulok tovább. Fáradt vagyok, már napközben is elbóbiskoltam, rám fér egy kis extra pihenés. Itt alszom, a tengertõl kb. 5 méter széles, eléggé sérült móló választ el. Három kötéllel és egy horgonnyal biztonságosan rögzítem a Medúzát. Ma is sûrû napom volt, árboc felállítás, tankolás, mosás és hajómosás, olajcsere plusz a megtett sok kilométer. Jókat fürdöm, közben megvizsgáltam a hajó alját, a kormánylapát kicsit korrodált, a test sértetlen és algamentes. A hajót viszont kár volt lemosni, a fedélzet megint csupa só.

52. nap, 2004.08.08., vasárnap

Hajnalban a horgászok hangoskodása ébresztett. Gyorsan indultam, az idõ szép, a szél és a hullámzás iránya kedvezõ. Apró mûszaki hibák zavarták a nyugodt hajózást, elfolyt a hûtõvíz, a mûszerfali stekker aljazat nem mûködik. Délben megálltam a Marathon öbölben, elöl strand, beljebb új csónakkikötõ. Görögország hallatlan vonzerejét annak is köszönheti, hogy szinte minden talpalatnyi földjéhez történelmi események, legendák és mondák fûzõdnek. Mit sugallnak és mire emlékeztetnek a szárazföld évezredek múltán is dicsõ helységei Thermopülé, Marathon? Tudom Miltiadész itt gyõzött a többszörös túlerõben lévõ perzsa hadak ellen. A gyõzelmi hírvivõ innen futott Athénig.

Vízközelbõl ennek a hõstettnek, a gyõzelemnek semmi nyomát nem látom. Sok önfeledt fürdõzõ élvezi a tengert. Megfõztem az ebédet, töltött káposztát. Ebéd után jót fürödtem. Rövidesen tovább indultam. A hullámzás igen erõs. Ma el akarom érni utazásom legdélebbi pontját a Sounion fokot. Onnan már visszafelé vezet az út. Fokról fokra haladok, az öblöket levágom pedig nagyon szépek. Fokról, fokra milyen jó könyvcím. Jelentheti a fokozatosságot, hogy lépésrõl-lépésre haladok, de jelentheti, hogy földrajzi fokról-fokra, de jelentheti azt is, hogy a parti fokok mentén.

A legdélebbi, Sounion fokon, ókori Poszeidon szentély hatalmas oszlopai magasodnak. A mai napot itt fejezem be. Iszom egy uzót, nagyokat fürdök a kristály tiszta vizû öbölben. A tengerfenék homokos, a horgony jól fog. Sötétedéskor átmegyek a szálloda elõtti szélvédett öbölbe. Az öböl vizén már számos vitorlás horgonyoz. A szálloda felöl halk zene szûrõdik. Még estefelé is sokan úszkálnak a hajók körül.

Az alkonyat csodálatos, olyan, mint a nagyon giccses képeslapokon. A lemenõ nap megvilágítja a dombtetõn álló romokat. Harminc évszázad kultúrájának beszédes tanúi ezek az oszlopok. Milyen fantasztikus történetek kelhetnének életre e tengeröböl mélyébõl, amelynek vizét hajdanában ókori versenyzõ hajók szántották. A görög kereskedelmi flotta hajói, pedig valamennyi égtáj felé magukkal vitték egy világ örök dicsõségét. A hely nyugalma és szépsége igazán rendkívüli, antik istenek leltek itt jó tanyára. Ilyenkor érzi azt az ember, hogy ide el kell hozni ide azokat is, akiket a legjobban szeret.

53. nap, 2004.08.09., hétfõ

A kelõ nap elsõ sugaránál, frissen ébredtem. Gyorsan megfürödtem a kristálytiszta tengerben. Ez igen, ezért érdemes volt ennyit hajózni. A tenger sima, szélcsend, a víz legalább 24^oC. Normális ütemben haladok, beljebb a tenger nagyon hullámzik. Az elvétve tajtékos tenger kékje ami olyan kék, mint kékítõ öntöttek volna bele. Minden nap, a legcsodálatosabb napfelkeltékben és napnyugtában gyönyörködhettem. Most találkoztam elõször görög határõr hajóval. Nem igazoltatott. Az egyik öbölben új sportlétesítményeket és új szállodákat láttam. Biztosan az olimpiára építették. A tenger mentén több kilométer hosszúságban sorakoznak a szállodák és nyaralók.

11.00-kor érkeztem a Glifada öbölbe, ahol több marinát jelez a pilotkönyv. A hullámgátak között sokan fürödnek. Bementem a hármas számú marinába, de elküldtek anélkül, hogy megkérdezték volna, mit is akarok. Eddig, 3000 km alatt, ilyen nem fordult elõ. Vagy ilyen bunkók, vagy az olimpia miatt tele vannak. Az utóbbi rossz elõjel. Lehet, hogy nem férek be Athénbe? (Pireuszba). A marina elõtt lehorgonyoztam, feltöltöttem az üzemanyag tartályt és a kánikulában megmártóztam a tengerben.

Indulás után egy narancssárga bója sorba ütköztem. Amikor át akartam menni rajta gumicsónakos egyenruhások visszafordítottak. A területet olimpiai vitorlásverseny miatt zárták le. Próbáltam kikerülni a lezárt területet, de elnéztem a sarokbóját és ismét betévedtem a verseny területre. Azonnal jött egy helikopter és az általa odairányított rendõrhajó. Addigra már megfordultam és a sarokbójánál voltam már, amikor igazoltattak. Az okmányaimat (hajó- és útlevél) rendben találták. Figyelmeztettek és elmentek. Addigra odaért a vitorlás élboly, én lettem a "fordító bója". Izgalmas látvány volt a hullámzó tengeren 40-50 km/óra sebességgel száguldó kétszemélyes kis katamaránok.

A rendõrök nem ellenezték, hogy a bójasor mellett átmenjek a 16 km-re lévõ, Aigina szigetre. Aigina a folyamisten, Azopus leánya. Elég viharos átkelés volt, keresztül a forgalmas hajóúton. A nagy személyhajók és katamaránok hatalmas hullámai 10-20 km távolságból is veszélyesek, ráadásul váratlanul érkeznek. Beálltam a zsúfolt kikötõbe. Ide a szigetre az ivóvizet, egy régi, rozsdás tartályhajó hordja, ennek az orra elé ideiglenesen kikötöttem. A hajó nemsokára elment és engemet is elküldtek onnan, mert ez a partszakasz a komphajó éjszakai kikötõhelye, és nemsokára megérkezik. Többször is kísérleteztem, míg sikerült újra kikötnöm. Befurakodtam egy motorcsónak és egy halászhajó közé. Kisétáltam a partra, végignéztem a kirakatokat, vettem pár apróságot.

Egy boltban Albánia térképét kerestem, mire az elárusító mondta, hogy Õ albán származású. Térképe nem volt, de jól kikérdeztem az albániai viszonyokról. Egybõl a rablókra hivatkozott, azért jött el hazulról, mert féltette a vagyonát. Egyértelmû, nem szabad az albán partok közelében kerülnöm. Megtudtam, hogy a komphajó reggel indul, és este jön vissza Pireuszból. Egy óra a menetidõ, 10 euró a menetjegy. Reggel átmegyek vele Athénbe.

Az éjszaka alig aludtam valamennyit, annyira rángatódzott alattam a hajó. Az árbocfeszítõ sodronykötelek pokoli zenebonát csaptak.