Medúza motoros kishajó az Duna-delta Rodostó Tekirdag

A Duna-deltától Rodostóig

28. nap, 2004.07.15.,

Reggel derült az égbolt, a mérsékelt északkeleti szél fúj. Semmi akadálya kifutni a tengerre. De a gyorsan felforrósodó levegõben még maradt valami alattomos nyirkosság. Hamar kiderült, túl optimisták voltunk. A tenger ma is úgy háborog mint tegnapelõtt. Kezdetben több kilométerre a parttól haladunk, majd a hordalékos zónát elhagyva, 500-600 méterre megközelítjük a lapos partot. A napfény visszaverõdik a homokos tengerfenékrõl. Jól látom a hajó árnyékát és a hajó alatt keringõ halrajokat, amelyek néha veszélyt érezve szétrebbennek. A fenék egyenletesen, sima. Amikor erre kajakoztam, akkor sem tapasztaltam ezen a partszakaszon veszélyes, víz alatti sziklákat vagy köves zátonyokat. A hullámokat sajnos oldalból kapom. A hajó ostorozó mozgása (rollázás és fikázás) nem zavar, nyomát sem érzem a tengeribetegség kialakulásának. Sanyiék kreuzolva haladnak a hullámokon, "ráállnak" mint ahogy a Dunán tették, ha egy nagyobb hajó elhaladt mellettük. Most éppen a nyílt tenger felé hajóznak. Nemsokára visszafordulnak, õk is rá fognak jönni, hogy a partszegélyen kisebbek a hullámok.

Az automata kormány jól mûködik, felszabadulok a "kerekezés" alól, nem kell folyamatosan a kormánykerék mellett állnom. Elegendõ, ha a hajót menetirányba állítom és átadom a vezérlést. Idõnként helyesbítem az útirányt, amikor a part hajlata úgy kívánja, vagy a halászok varsáit kerülöm. A messzire benyúló aljparton (selfen), 50-60 km-re a parttól, olajfúró tornyok állnak a vízben. Tavaly az Eldorádóval betévedtünk közéjük.

Sokan azt tarják, veszélyesebb a nyílt tengeren hajózni, mint a part mentén. Nem osztom a véleményüket. Szerintem egy jó tengerálló hajó esetén nem sok veszély fenyegeti a nyílttengeri hajóst. Ha nem figyel, legfeljebb összeütközik. De a radarok mostani generációja már a minimumra csökkentette ezt a veszélyt, s idejében figyelmeztet más hajó közelségére. A GPS-ek korában a helymeghatározás sem probléma, akár minden percben 10 méteres pontossággal meghatározhatjuk helyünket a földön. A bajbajutottak is gyorsan kérhetnek segítséget a mûholdas rendszeren keresztül, automata segélyhívó rádióval. Ezért gondolom élvezetesebb de veszélyesebb a partmenti hajózás.

A tengerpart kihalt. Még a villanypóznák is a partról messze sorjáznak. Az elsõ célállomásunk Portica még 40 km. Menet közben ebédre lecsót fõztem. Délben érkeztünk Porticához. Kifutotam partközelbe, de nem láttam hajózható átjárót a deltába. Megmártóztam a tengerben, a víz nagyon hidegnek tûnt. A motort ellenõriztem, minden rendben, nem csöpög az olaj, semmi sem melegszik. Gyorsan indultunk tovább. A szél mérséklõdött, viszont az égbolton sötét felhõk gyülekeztek, vihar készülõdött. Szerencsére a felhõk a szárazföld felé sodródtak, így távolról szemlélhettük a rövid nyári záporokat.

Porticától megállás nélkül, 9-10 km/óra sebességgel haladtunk Constanta irányába. Estefelé egy delfincsalád látogatott hozzánk. Közvetlenül a hajó mellett ugrándoztak, olyan közel, hogy megérinthettem volna õket. Sötétedésre érkeztünk Tomis kikötõ marinájába. Simán, farral-orral a parthoz álltam. Sanyi kicsit körülményeskedik, rutintalan még, és nagyon zavarja a hajó tatján keresztbe fektetett gumicsónak. Nem lát hátra, és nehezen fér hozzá a hátsó bakokhoz. Szerencsére a parton akadt aki segített nekik és megkötötte a kötelüket.

A szokásos határvizsgálaton és hajózási ellenõrzésen gyorsan átestünk, majd rövid térkép-, és program egyeztetést követõen lefeküdtünk. Azt tervezzük másnapra, hogy 2-2 kanna gázolajat veszünk egy benzinkútnál, és taxival kihozzuk a kikötõbe, majd elmegyünk vásárolni, és dél körül indulunk. A marinában sem tankolási, sem élelmiszer vásárlási lehetõség nincs. Mindõssze egy vendéglõ mûködik a mólón. Estefelé zsúfolásig megtelik.

Ma 105 km-t jöttünk kényelmes ütemben. A Medúza jól fekszi a hullámokat. Kellemetlen viszont, hogy a vízpermet rendszeresen felcsap az ablakokra és a rászáradt sótól alig lehet átlátni rajtuk.

29. nap, 2004.07.16., péntek

Korán reggel keltünk, hogy elintézzük a tankolást. Mikor a kannákat kiraktuk a partra, jött egy fiatalember és felajánlotta, hogy a közeli hajóról hoz gázolajat. A négy 20 literes kannát elvitte, de hiába vártuk vissza. A fiatalembert többen figyelték, köztük biztonsági emberek, hivatalos személyek. Mondtam is Sanyinak nem érdemes lebuknunk, hagyjuk a fenébe az egész ügyletet kannástól.

Gabival bementem a városba vásárolni. Amire visszaérkeztünk a kannákat üresen már visszakaptuk. Szerencsére a hajósok is megérezték a lebukás veszélyét, s nem töltötték meg. Tavaly, amikor a kikötõbõl a pályaudvarra mentem, a marina portán érdeklõdtem taxi után. Azonnal akadt "magántaxis". Most is akadt egy vállalkozó fiatalember, aki saját gépkocsiján 10 euróért hajlandó volt elvinni bennünket a benzinkúthoz tankolni. Hajónként 40 liter gázolajat vettünk, ami a fuvarköltséggel együtt 30-30 euróba került.

A kiléptetés is nagyon olajozott, gyors. Szándékunkról szóltunk a parton õgyelgõ biztonsági õrnek, aki rádióján keresztül intézkedett. Hamarosan gépkocsival megérkeztek a hajózási hatósági személyek meg a marina díjbeszedõje. Határrevíziót nem kértünk, majd Mangálián fogunk kilépni. A marinai éjszakáért hajónként mindössze 5 eurót fizettünk. Nagyon olcsó volt, igaz semmilyen szolgáltatást nem vettünk igénybe. Induláskor még sütött a nap, meleg volt, enyhe szellõ fújt a tenger felöl, de legalább 3-as a tenger. Az oldalról érkezõ hullámokon nagyon dülöngél mindkét hajó. A Tuzla foknál szomorú látvány tárul elénk, egy partra futtatott vagy partravetett kiégett, nagy tengerjáró. Az égbolt egyre feketébb, de a vihar szerencsére a szárazföld fölé húzódik.

Ahogy közeledtünk Mangáliához, úgy csendesedett a tenger, a hullámok már csak "Hunyadi méretûek", és továbbra is oldalba kapjuk. A kihalt kikötõmedencébe érkezve kóvályogtunk, míg végre rátaláltunk a hatóságra, amelynek a Pelikan-1 nevû halászhajóban van az irodája. A hajó orránál a kikötõparthoz kötöttünk. A hatóság itt is gyors és udvarias. Sok sétáló megállt mellettünk, érdeklõdtek, honnan jöttünk, hová megyünk. Errefelé nem sok magánhajót látni. Magyart talán nem is láthattak még. Erdélyiek is voltak a sétálók között. Mondták, hogy Mangália jó hely, jó a tengerpartja, a baráti társaságuk évek óta idejár nyaralni.

Sanyiék bementek a városba. Nekem is bevásároltak, elköltve összes maradék lejünket. Miközben a hajóban rendezgettem, egy fiatal lány odajött és felajánlotta szexuális szolgáltatásait. Úgy látszik az utcai prostitúció itt is elterjedt jelenség. Gondolom a rendõrség sem üldözi a romániai rendszerváltás óta. Sötétedéskor jöttek vissza a városnézõk. A rakpart nem biztonságos éjszakázó hely, inkább a horgonyra álltunk a kikötõmedencében. Bíztunk a szélcsendben, mert ha itt szelet kapnánk, akkor biztosan kivágódnánk a partra. Sanyi nem akarta a másnapi útvonalat a térképen konkretizálni, inkább lefeküdt. Majd reggel. Pedig az indulást hajnali 4 órára terveztük, hogy estére már Törökországba érkezzünk. Lelke rajta.

30. nap, 2004.07.17., szombat

Az éjszaka szélcsendben, nyugodtan telt. Hajnalban elhajóztunk a határõrséghez. Amikor ki akartam menni a partra, megcsúsztam a nyírkos fedélzeten. Térdre estem, a kapaszkodóba jól bevertem a sípcsontjaimat. Csillagokat láttam a fájdalomtól, az ütés helye szinte azonnal bekékült és megduzzadt.

A kikötõt elhagyva teljes a szélcsend, a hullámok alig barázdálják a felszínt. Óránként 9-10 km-es sebességgel haladunk. A tengerpart omlásokkal, barlangokkal tarkított sziklás, barátságtalan magaspart. Nyár derekán alig látni fürdõzõket. A régi turista inváziónak nyoma sincs. Mindössze egy szörfös társaság tanyázik a szirtfalak tövében húzódó keskeny parti sávon. Vitorlás vagy motoros sporthajókkal sem találkozunk. Egy-két rozsdás hajóroncs utal e partszakasz veszélyességére. A hajók gondolom a téli idõjárási viszonyoknak, ködnek, a viharos szélnek köszönhették pusztulásukat. A Fekete tengeri hajózáskor régen pótlékot fizettek a tengerészeknek. (Lehet, hogy most is?) Elõbb a Sabla, majd nemsokára a Kaliakra fokok masszív sziklatömbjét kerüljük tisztes távolból.

Átszeltük a Kavarna öblöt (45 km). Félúton feltámadt a szél, 3-4 fokozatúra erõsödött és 11 óra irányábólt fúj. A hullámok is abból az irányból érkeztek. A hajóink tisztességesen bukdácsoltak. Lassan közeledtünk a várnai öböl bejáratát õrzõ magas, szürkesziklás hegy, a Galata fok felé. Várna elõtt 17 km-re a Hajnal motorja leállt, és egészen Albena magasságáig elsodródtak. A hullámzó vízen vontatókötélre vettem és – a bejáratós motorral –, majd három órán keresztül vontattam õket a kikötõig.

Útközben behajóztunk egy kis csónak kikötõ gátakkal védett csendes vizére üzemanyag utántöltés céljából. A Hajnalt nagy nehezen sikerült horgonyvetéshez szembefordítani az erõs széllel. A manõver befejeztével megdöbbenésemre Sanyi a farhorgonyt dobta ki, és a Hajnal ismét tatjával fordult a szélirányba. Kérdésemre azt válaszolta, hogy a fõhorgonyát álló fõmotornál nem tudja elektromosan felcsörlõzni. Mondhatta volna elõbb is.

Alighogy kikötöttem a néptelen mólóhoz, rögtön jött egy kerékpáros biztonsági õr. Figyelmeztetett, ez magánterület és felszólított, azonnal távozzunk. Mondtam, rögtön indulunk, ahogy befejezem a tankolást. Nagyon balhézott és jelentgetett valamit a rádióján. A gázolajat betöltöttem a tartályba, üzemanyag nélkül mégsem indulhatunk el. Mint várható volt, a Hajnalt nem volt könnyû az erõs, ráfújó szélben felcsatolni. Mérges voltam Sanyira, hogy ha már nem tudja a fõhorgonyt használni, a tartalék horgonyát legalább orrhorgonyként dobta volna ki. Megspórolhatta volna ezt a küzdelmes manõvert.

A várnai öbölben, már a csendesebb vízen mellém vettem, és így érkeztünk a kikötõbe. A zsúfolásig tele marina szélén, a kerítés mellett észrevettem egy árva helyet, ahova orral-farral ha szûkösen is, de mindketten kiköthetünk. A szomszédos vitorlás személyzete készenlétben állt a fedélzeten, igazgatták a pufferokat és figyelték a kikötési manõverünket. Gabi szokása szerint, tanácsait osztogatta Sanyinak. Azokat ugyan nem nekem címezte, de valójában nekem szóltak, hiszen én vontattam õket. Nem akartam a helyzetet kiélesíteni, Gabi úgyis elég ideges a motorhiba miatt, csak csendesen megjegyeztem, most nincs szükség a tanácsaira. A kikötés egyébként flottul sikerült. Az viharos oldalszél nem fújt neki a vitorlásnak, és a partnak sem koccantunk.

Kikötés után Sanyival elmentünk a marina recepciójába, és határvizsgálatot kértünk. A vizsgálók gyorsan megérkeztek. A hajókra is be akartak jönni, de a bemászást bonyolultnak értékelték, ezért a papírmunkát a recepción fejezték be. Kérdésünkre elmondták, hogy a marinában bárhová átköthetünk, ahol szabad helyet találunk. Láttunk is két jó helyet a móló mellett, igaz már a marina kerítésén kívül. Átállásnál, kikötéskor a Hajnal beakadt farhorgonyát nagyon nehezen sikerült kiszabadítanunk. A marinában hosszasan zuhanyoztunk, élveztük a bõséges meleg vizet. Ezért az egy éjszakáért és meleg zuhanyozásért igen sokat fizettünk. A tengerhasználati illeték: 25 $, a kikötési illeték: 15 euró, marina napi díj: 5 euró. Itt a hajósokat kopasztani való kövér tyúknak tekintik. Egész utazásom alatt ez volt a legdrágább éjszaka.

31. nap, 2004.07.18., vasárnap

Reggel sikerült Sanyinak megjavítania a motort, én pedig megcsináltam az esedékes olajcserét. Indulásra készen álltunk. A továbbiakban burgaszi vagy szozopoli éjszakázást terveztünk, utána kilépést a török határ elõtti utolsó bolgár nemzetközi kikötõben, Micsurinban (most más a neve). Sanyi a klubházban megkereste a marina igazgatóját, és németül megbeszélte vele kihajózási szándékunkat. Nem tudom mit mondhatott az igazgatónak, vagy õ mit értett belõle, de 11 órakor jött a hatóság, és Sanyi heves tiltakozása ellenére kiléptetett Bulgáriából.

A tiltakozás annyira heves volt, hogy attól tartottam kicsinyes bosszút állnak, pl. vámvizsgálat keretében kirámoltatják a hajókat stb. De szerencsére semmi ilyen nem történt, ugyan nem barátságosan, de udvariasan elköszöntek. Még most is csodálom önuralmukat, ahogy a reklamálást kezelték. Szembe kellett nézni azzal a ténnyel, hogy most már a következõ partraszállásunk jó messzi, Törökországban lehet. Estig nyilvánvalóan nem érhetünk oda, más választásunk nincs, mint éjjel is hajózni, vagy már határsértõként ismét kikötünk Bulgáriában. Semmiképpen sem akartunk egy újabb szabályos beléptetésért magas illetéket fizetni.

Nem sokkal, a várnai öbölbõl kihajózás után a motorom elkezdett makrancoskodni, füstölt és leállt. Rövidesen a part közelében lehorgonyoztam, kimostam a gázolajszûrõt, az üzemanyagot víztelenítettem. Mindez nem használt. Egy óra múlva megálltam, lecseréltem a friss motoolajat, de az sem segített. A motor, ha elindult, de csak magas fordulatszámon járt és füstölt. Késõ délután rájöttem a hiba okára. Az új tápszivattyú valamiért levegõsödik. Légtelenítés után a motor szabályosan járt. Ettõl kezdve menet közben 2-3 óránként légtelenítettem.

Homokos, fövenyes partok elõtt hajóztunk. Mindenhol fürdõzõk. Késõ délután sziklára futottam, de egy nagy koppanással szerencsésen átcsúsztam rajta. A nap reggel mögöttünk kelt fel, majd utolért, és este elõttünk vakítóan tûnt el a nyugati láthatár mögött. A Burgaszi öböl elõtti az Emine fokhoz már alkonyatkor érkeztünk, s mire elhagytuk, reánk sötétedett, de nem találtunk horgonyzóhelyet.

Már késõ este volt, amikor Neszebar kereszttel jelzett kikötõjébe, bolgár zászló alatt beosontunk. Jobb híjján a halászhajók között éjszakáztunk. Úgy határoztunk, hogy a felesleges hatósági kérdezõsködést elkerülendõ, pirkadatkor indulunk. Sanyit nagyon zavarta az elalvásban az árbocomhoz verõdõ vitorlafelvonó kötél. Kérte, kössem meg. Szó nélkül elõbújtam a meleg vackomról ki a hideg éjszakába. Még mondtam is neki, "mit meg nem tesz az ember a barátja álmaiért". De a köteleket hiába csavartam az árboc köré, hogy ne lengjenek, a kattogás nem szûnt meg, mert az üreges alumínium árboc belsejében volt a zajforrás. A hajótest minden megdõlésekor belül csapódtak a kötelek az árbochoz. Akkor már engem is zavart, de ha kihúzom a köteleket a visszafûzéshez le kell dönteni az árbocot. Maradt a csattogás. Késõbb más hajóknál is tapasztaltam ezt a jelenséget. Nagyon rossz éjszaka volt, egész éjjel üvöltött a közeli mulatóhajó diszkózenéje. A diszkóhajóhoz rendszeres a hajójárat érkezett. A járatsûrûség elég volt ahhoz, hogy ne nyugodjon meg a kikötõ vize.

32. nap, 2004.07.19., hétfõ

Már pirkadatkor talpon voltunk. Az üzemanyagtartályokat feltöltöttünk, és 5 órakor irány a tenger, amely szerencsére lecsendesedett. Alighogy kihajóztunk a kikötõbõl, láttunk egy járõrhajót befutni. Lehet, hogy ott az állandó kikötõje és az éjszakai portyázásból tért vissza. A burgaszi öbölbe nem szándékoztunk bemenni. A mintegy 24 km széles bejáratának egyenes vonalú áthajózása mellet döntöttük azzal a reménnyel, hogy a jó vízmozgás kitart még vagy két és fél órát. De nem tartott ki, erõs hullámzásban és gyenge szélben szeltük át az öblöt. Kissé módosítottam az útirányomat, és fél hátszélben kipróbálhattam az orrvitorlát. Az orrvitorla még a gyenge szélben is 1 km/órával növelte a sebességemet, és megszüntette a hajó oldalirányú dülöngélését.

Reggel 8 órakor haladtunk el a Veselie kemping tágas öble elõtt, ahol az 1981 nyarán öt hetet töltöttük sátorban, az akkor még kicsiny gyermekeinkkel. Juditka akkor még nem volt kettõ, Zsuzsika pedig kilenc éves. Együtt voltunk régi búvár barátainkkal, és ott szereztünk újabb NDK-s barátokat, akikkel még a mai nap is tartjuk a kapcsolatot. A szépemlékû kempingnek nyoma sincs, kihalt a tengerpart, csak néhány csónakos horgászt lehetett látni. Szerettem volna felkeresni a búvárhelyeket, az általunk felfedezett hajóroncsot és víz alatti barlangot. De siettünk, mert nem akartunk még egy éjszakát beléptetés nélkül bolgár felségvizeken tölteni. Nem tudom most mennyire harapósak a határõrõk, de akkor itt géppuskával lõttek elénk amikor a motoros gumicsónakot kipróbáltuk. Azt hitték rólunk, hogy kelet-németek vagyunk és a tengeren keresztül akarjuk elhagyni a szocialista tábort. Az Evinrude farmotort lefoglalták azzal, hogy visszaadják, amikor indulunk haza. (Soha sem adták vissza.) A motorjától megfosztott gumicsónakból a levegõt minden este le kellett engedni. Az öböl bejáratában hatalmas szálloda épült. Távolról szép.

Az idõjárás javult, már felhõ sem volt az égen, a szél és a hullámzás mérséklõdött. A vitorlázásnak befellegzett. Idõnként megmártóztam a hideg tengerben. A szélcsendet hamarosan felváltotta az oldalszél és az erõs hullámzás. A motor nehezen bírta a dülöngélés, gyakran légtelenítettem. Az állandó mozgásban a kapaszkodáson kívül nem lehet semmit csinálni. Még egy kávét sem tudtam fõzni, hideg ásványvízzel kevertem ki a neszkávét. Tulceában láttam ilyet Szász Banditól. Ízletesnek ízletes, de nincs illata, aromája és hõfoka, ami a kávét kívánatossá teszi.

Délután elhagyjuk a Rezovo fokot. A parton jól láthatóan a két ország lobogója jelzi, itt húzódik Bulgária és Törökország határa. Egy török hadihajó igyekszik a nyílt tenger felé. A távolban már látszik a Karu Burnu fok világítótornya. A fokot megkerülve, elõbukkan Igneada, az elsõ török kikötõ. A város elõtt kõgátakkal védett, tágas kikötõmedencében halászkikötõ. A bejáratnál a török tengeri határõrség bázisa. Elõször oda akarok kikötni beléptetésre, de az õrség nem engedélyezi. A közeli halászhajókról integetnek, kössünk oda.

A halászok elõzékenyek, elveszik a köteleinket. Szeretném, ha elintézhetnénk a hivatalos formaságokat. Mégiscsak vízumra kötelezettek vagyunk Törökországban, amióta Európai Uniósok lettünk. Ez a vízumkötelezettség kölcsönösségen alapul. A vízumokat még Budapesten, a török nagykövetségen váltottuk ki. Két nap alatt kész volt 10 ezer forintért. Rövid tájékozódás után Sanyival elmegyünk a harbor master közeli irodájához, de zárva. Az iroda, egy tágas villa elsõ emeletén van. A ház nyilván a kikötõparancsnoké. Csöngetésünkre kijövõ idõs inas mondja, hogy másnap reggel 9-kor nyitnak.

Visszamegyünk a hajókhoz. A halász fõnök, (hajó tulajdonos) az oszlopok között sátorszerûen kifeszített halászhálóra szórt, most már száraz levelek alatti árnyékban teázgatott, és osztogatta a utasításait. Az asztalához invitált és a közeli teázóból hozatott finom teával megvendégelt minket. Beszélgetésbe bonyolódtunk. Elmeséltük, honnan jövünk és hová igyekszünk. Hamarosan a többi halász is – akik eddig a hálóikat javítgatták – odajött az asztalhoz. Néhányan leülnek, a többiek tisztelettudóan körbeállnak, úgy hallgatnak minket. A fõnök megnyugtat, ma már semmit sem tehetünk, majd holnap minden rendben lesz. A harbour master különben is rendes ember, és a jóbarátja.

Panaszkodunk a szeles idõre, a bórára, a nagy hullámverésre. Bólogat, õk is azért vannak a parton, meg valami halászati tilalomról is beszélt. Kérdésünkre, hogy mikorra javul meg az idõjárás, felmutatott a levelekre, ha azok már nem zizegnek. Talán egy két nap. Egész késõ délutánig beszélgettünk, közben gépkocsikkal megérkezett a családja. A férfiakat bemutatta, a nõket csak megmutatta. Felesége, testvére, édesanyja. Eldicsekedett, hogy felesége bolgár, Bulgáriában ismerkedtek meg. Sokat sejtetõen elmondta, most is átjár, mert ott nagyon csinosak a lányok és nem annyira tartózkodóak mint a török nõk.

Mi borral kínáltuk a halászokat. Talán ha kettõ nem fogadta el. A többiek nevetve mondták, azok bigottak. Este magunkra maradtunk, kiürült a kikötõ. Mindenki hazament, mi pedig a rakparton sétálgattunk. Sok a kóbor kutya, a kölykök nagyon soványak. Egyetlen kis vegyes boltocska volt nyitva. Tulajdonképpen semmire nem volt szükségem, de próbaként felváltottam egy 5 euróst török lírára. A kurzust nem ismertem, kíváncsi voltam mit ér. A boltos mutatott valami újságot az átváltási arányokról. 8 millió TL-t kaptam. Megnézve a bolt árait, sokkal több élelmiszert tudnék érte vásárolni, mint otthon 1.250 forintért. Törökország nem drága, ha adódik rá lehetõség, nyugodtan bevásárolhatok.

Sanyiék egy alkalmi autóval rövid látogatást tettek a városban. Én megint õrségben maradtam. Nem tartottuk célszerûnek a hajókat õrizetlenül hagyni az ismeretlen parton. A kikötõ egyébként nagyon kényelmes. Élelmiszerbolt, teázó, haláruda és egy ivóvízcsap közvetlenül a vízparton, látótávolságban.

33. nap, 2004.07.20., kedd

Reggeli után kilenckor felsétálunk a harbor master irodájához. Megint csak az inas jött elõ, jöjjünk késõbb a kapitány még reggelizik. Keleten vagyunk, itt semmi sem sürgõs, meg különben is meleg van. Nem mentünk el, hanem leültünk az elõszobában. Fél tízkor a mérges kapitány anélkül, hogy meghallgatott volna, ránk mordult. Tudhatnánk, hogy Igneada nem nemzetközi kikötõ, menjünk Isztanbulba, és ha akarunk visszajöhetünk ide. Végsõ soron igaza volt. Késõbb kicsit megenyhült amikor kiderült magyarok vagyunk és a rossz idõ elöl kerestünk a kikötõben menedéket. Most viszont jó az idõ, azonnal induljunk, ha nem akarunk problémát.

Nem akartunk. Pedig a halászok biztattak, maradjunk tovább. Az idõjárás csak a parton tûnik kellemesnek, erõs a hullámzás. Sanyiék taxival gyorsan elmentek gázolajért. 1 liter kb. 1 euróba került és még plusz a taxiköltség. Elindultunk. A határõrség elõtt megállás nélkül húztunk ki a tengerre. Járõrhajó nem volt a kikötõben, az õrség barátságosan viszonozta integetésünket. Az öblöt védõ hegy szélárnyékából kikerülve a tenger felöl legalább 4-es erõsségû oldalszél fújt. A víz erõsen hullámzott, és az idõ múlásával a hullámzás egyre erõsödött. A Hajnalból néha csak a kabin tetejét látom. Gondolom õk ugyanígy vannak a Medúzával. Szerencsére az orrvitorla és a tõkesúly stabilizál. A sebességem szinte alapjáratban 11 km/órára emelkedett. Gyorsabb vagyok a Hajnalnál, most nem érvényesül a 90 centiméterrel hosszabb vízvonala. Hiába, nagyobb teljesítményû a Medúza motorja. Csendes viznél, bizonyos sebességgel a hajó beleül a saját hullámába, és a motorerõ további növekedésével nem gyorsul, csak tolja a vizet maga elõtt.

Nemsokára úgy határoztunk, bemegyünk az elsõ útba esõ kikötõbe, Kirköybe. Igneadától 33 km-t jöttünk. Kirköy halászkikötõ és hajójavító, tele barátságos emberekkel, de kevésbé szélvédett mint Igneada. A part mellé nem tanácsos állni, mindenhol hajókat javítanak, csiszolnak és festenek, nagy a zaj és a piszok. Horgonyon pedig dobálnak a hullámok. Sanyiék egy kikötött halászhajóhoz állnak. Én mögéjük egy másikhoz. Két török halász elveszi a köteleimet. Szokásosan meghívom õket egy pohárka italra.

Egy bontatlan, félliteres üveg román vodkát vettem elõ meg aprósüteményt. Pechemre addig nem is mentek el, amíg ki nem ürült az üveg. Koccintgatás közben a kikötõ egyik sarkából ütemes kiáltozás hallatszott. Mondták, hogy így hívják össze az embereket egy-egy hajó kisójázásához. Õk nem mentek, úgyis vannak ott elegen, és még a vodka sem fogyott el. Hajózáshoz rossz az idõ, de védett kikötõben nagyon meleg volt. A vodkának hamarosan érezni lehetett kellemes, andalító hatását. Ideje volt elbúcsúzni, és nyugalmasabb hely után nézni.

Miután elfogyott egy üveg vodkám, mint a nagy halászhajók, én is horgonyra álltam a kikötõ közepén egy kis szundikálásra. A pihentetõ magány nem sokáig tartott. Hamarosan mellém evezett egy halász 10 év körüli kisfiával és annak hasonló korú barátjával, és invitált, kössek nyugodtan az õ horgonyon álló nagy halászhajójához. Az invitálásnak késõbb eleget tettem, s amikor elmentek odakötöttem az üres hajójához. Ott himbálóztom mellette és hallgattam a müezzin imára hívó énekét (20 óra). Innen láttam a háborgó tengert is. Az árbocfeszítõk között süvöltött a szél. Judit SMS-sezett, két tolóhajó hatalmas hullámai majdnem felborították õket, amikor vízisíztek a Dunán. :-)))

A Bosporus még 90 km. Nem tudom mikor múlik el a bóra, az északi-északkeleti szél. A nap tûz, az égbolton néhány felhõfoszlányt látni. A helybéliek szerint akkor múlik el, ha már nem látni felhõket. A hullámok nagyon dobáltak, a kikötõkötelek és az ütközõballonok csikorgása miatt nem tudtam elaludni, ezért 23 órakor én is kiálltam a parthoz.

34. nap, 2004.07.21., szerda

Már korán fenn voltam. Jó az idõ, szinte szélcsend. Sanyiéknál nincs mozgás, így én is visszafekszem. Nyolckor felkeltem, megreggeliztem, megborotválkoztam. A szél közben feltámadt, a tenger megint háborog. Reggeli után Sanyiék kimentek a városba. Nem nagyon beszélgetünk, el vannak magukkal. Délelõtt rendet rakok, takarítok, és nekilátok az ebéd fõzésnek. Ebédelés közben arrébb kell állnom, mert a mellettem álló hajó, amelyikhez kikötöttem, elmegy. A manõver után elsétáltam parti büféhez, vettem egy doboz hideg sört, török gyártmányú Pilseni Prémiumot (1.750.000 TL).

A közelben egy sarokcsiszoló sivít, kopognak a dudarozók kalapácsai. Semmi látnivaló. A kikötõ vize koszos, itt fürödni sem lehet. Kora délután beindítottam a motort és körbehajóztam a kikötõt. A bejáratnál, német rendszámú lakóautó parkolt. Utasaik az árnyékvetõ alatt asztalnál ültek. Barátságosan integettünk egymásnak. Arrébb egy vidám társaság búvárfelszerelést rakodik két kisebb motoros hajóba. Hamarosan elindulnak.

A strandon, a kikötõgát belsõ oldalán horgonyt dobok. Búvárkodás közben, a maszkom fejpántja elszakadt, amikor megvizsgáltam a propeller, a kormánylapát és a hajófenék állapotát. Mindent rendben találtam. A korábbi felütések nyomai alig látszanak. A maszkom használhatatlansága viszont komoly probléma. Az ideiglenesen összedrótózott fejpánt nem fog sokáig tartani, mihamarabb pótolni kell. A strand mellett két kihúzott halászhajót ketten kapargatnak. Eltávolítják róla az algákat és a festéket. Egy darabig nézem õket, vagyis inkább a hajójukat. Nagyon szép formájú, karcsú, fa hajótest. Késõbb odakötök hozzájuk, mert az áramlat mindig elsodor. Büszkén mutatják hatalmas bronz propellerüket, amelyet egy Scania motor forgat. Eldicsekednek gyorsaságukkal, hogy a halászati tilalom feloldása után mindig elsõnek érnek valahová, egy Ukrajna elõtti halászterületre, és szintén elsõként érnek vissza bõséges zsákmányukkal.

A búvárkodás után visszamentem a horgonyon álló halászhajóhoz. Nemsokára odaevezett a hajó tulajdonosa, a kisleányával Denis-el (tengeri sellõ) és Ahmed nevû kisfiával. Megkínáltam a gyerekeket csokoládéval, a férfit Sezgin Elbukent pedig teával. A Denis angolul tanul az iskolában, a kisfiú pedig csillagász szeretne lenni. Az apja ezen nagyon felháborodott, mert õt halásznak szánták, neki kell majd az apja nyomdokába lépni. Most a strandra igyekeznek. Érdeklõdött, honnan jöttünk és hova megyünk. Mondtam, Isztanbulban szerettünk volna éjszakázni és az útleveleinket kezeltetni. A rossz idõ hajtott ide. Mutattam a vízumomat, hogy minden rendben van velünk. Érdeklõdött a hajómotorról. Nagyon tetszett neki, hogy olyan erõs (50 LE). Náluk egy ilyen kis hajóba, mint a Medúza 10-18 LE-s motorokat építenek.

Felajánlottam, átviszem õket a strandra. Nagy örömmel fogadták a gyerekek, még nem utaztak ilyen kis hajón. Sezgin kért, hogy lassan menjek, ne féljenek a gyerekek. Biztosan azt hitte, hogy a Medúza ekkora lóerõvel gyorsan megy. Ebben tévedett. A kisfiúnak megengedtem, hogy kormányozzon, a gázkart viszont én kezeltem. Nagyon ügyesen vezetett. Mondtam, hogy a tengerre is kimehetünk a kikötõ elõtt körülnézni. Sezgin ez ellen élénken tiltakozott. Túl kicsinek találta a Medúzát.

A strandon találkoztunk a tegnapi kisfiúval és apjával, aki Isztanbulban rendõr nyomozó. A strand férfi szemnek siralmas látvány. Itt nincsenek csinos, fürdõruhás nõk, jóformán csak gyerekeket látni. Kissé távolabb egy nagy család telepedett le. Három nõ, négy férfi és sok gyerek. A nõk tetõtõl talpig zárt fekete ruhában és fejfedõben. Hamarosan élénk kiabálás hallatszott felõlük. Amikor odanéztem, apja éppen síró kisgyerekét rángatta ki a vízbõl. Kísérõim nagyon felháborodtak a látványon. Megjegyzéseket tettek az idegen nyaralókra, akik felelõtlenül nem vigyáznak a kisgyerekeikre. Mint mondták a kisfiút, egy nagyobbacska helybéli kislány kiabálására mentették ki. Majdnem a tengerbe fulladt, amikor a hullámzás ledöntötte a lábáról, és az áramlat elsodorta.

Strandolás után visszavittem a Sezginéket a hajójukhoz. Még ittunk egy teát búcsúzóul. A gyerekek nemsokára már a hegyoldalban álló házuk teraszáról hangosan kiabáltak és integettek. A szél és a hullámzás estére lecsillapodott. Talán holnap kihajózhatunk. A halászhajó mellett maradtam éjszakára, de éjfél körül feltámadt a szél, és a Medúza oldalát nagyon csapkodták a hullámok. A hangzavarban nem tudtam elaludni. Visszamentem a tegnapi alvóhelyre, de aggaszt az a tudat, hogy a partról bármikor bemászhat hozzám egy patkány.

35. nap, 2004.07.22., csütörtök

Korán ébredtem. Az égen egyetlen felhõ sincs. Kihajóztam a tengerre, kissé mozog, de nem vészes. Sanyi is felébredt, szeretne még maradni, mert programot beszéltek meg itt nyaraló isztanbuliakkal. Késõbb mégis elindultunk, az ismerõsöknek levelet írt, hogy elmentünk. Alig értünk ki a tengerre, visszafordultak. Színjáték volt az indulás.

Sezginrõl kiderült, hogy rákász. Reggel kiment a hálójáért, és egy csomó rákot hozott. Segítõjével (matrózával) együtt egész délelõtt a hálóból szabadították ki a beakadt zsákmányt. Délelõtt felmentem a faluba körülnézni, gyümölcsöt és búvármaszkot venni. A falu dombtetõre épült a kikötõ fölött. Szép panoráma nyílik a tengerre és a kikötõre. Látszik a kikötõ mellett a tengerbe ömlõ kis folyó torkolata. Maga a falu régen valamiféle erõdítés lehetett. A szárazföld felöl komoly várfalak kerítik, amin a kapubástyákkal megerõsített szûk kapun keresztül lehetett átjutni. A tenger felõl természetes, meredek sziklafal nyújtott védelmet az arról támadó ellenséggel szemben.

A várfalon belül régi, apró házakban laknak a halászok. A házakhoz bõvítményeket ragasztottak. Festõi látvány. Meglepõen sok a turista, a nyaraló vendég. A falu üzletekkel szegélyezett egyetlen utcából áll, nincs pénzváltó. Bementem az egyetlen szállodába, ahol a tulajdonos beváltott 10 eurót. Vettem egy búvárszemüveget, potom 8 millió TL-ért (1.250 Ft). Mikor visszaértem a vásárlásból, a rákászok befejezték a háló kiszedését. Megkínáltam õket rakyval. Sezgin a fiával otthonról hozatott uborkát, paradicsomot, kenyeret. Csatlakozott hozzánk egy másik halász is, jó sok hallal. Miután nekem nem volt halsütõm, szerencsére saját hajójukon sütötték meg a rákot és halakat. Megmutatták, hogyan kell a rákolló húsát (kalapáccsal) kibontani a páncélból. Egész kis piknik alakult. Amikor a rakym elfogyott, gyorsan hoztak másikat.

A gyerekek közben produkálták magukat. A magas rakpartról ugráltak a vízbe, majd a Medúza fürdõlépcsõjén másztak ki a tengerbõl. A hajó tiszta csatatérré vált. A lakoma vége felé Sanyi is átjött rákot kóstolni. Alighogy befejeztük a lakomát, jött a hír, hogy a rendõrség razziázni kezdett a kikötõben. Sezgin javasolta, jó lenne ha eltûnnénk. A tanácsával egyetértettünk. Gyors búcsúzás és indulás. Az olajos, piszkos terítéket beszórtam a vödörbe, majd útközben elmosogatom. A tenger tisztességesen hullámzott, majdnem szembeszél fújt. Toronyiránt haladtunk Karaburnu halászkikötõ felé.

A kikötõ elõtt ránk esteledett. A sötétben szerencsésen megtaláltuk az alig 20 méter széles, kivilágítatlan kikötõbejáratot. A szûk bejáratnak csak a közepén volt elég mély a víz. Büdös, kellemetlen hely. Amikor kikötöttem az egyetlen nagy halászhajó mellett, nagyon barátian fogadtak. Tudták, hogy jövünk, mert az egyik kirköyi kapitány idetelefonált a barátjának. Még a kikötõköteleket sem rendeztem el tisztességesen, az õr már kávéval kínált. Kinyitotta a fedélzeti hûtõgépet is, ha éhes vagyok szívesen megkínál valami harapnivalóval. A szíves kínálást nem fogadtam el, nem voltam éhes. A halászhajó modern vashajó, éppen roválják, újra festik. Nincs személyzete csak az õr és egy festõ lakik most rajta. A festõ éppen távol volt.

Kávézás után gyalogosan átmentünk egy másik hajóra. Sanyiék ide kötöttek. Teázgattunk a kapitánnyal és feleségével. Gabi nem akar reggel indulni, szeretné a következõ napot itt tölteni. Engem csak az aggaszt, hogy még mindig nem vagyunk beléptetve Törökországba. Elõbb-utóbb baj lehet belõle.

36. nap, 2004.07.23., péntek

Nyugodt éjszaka után már fél hatkor felkeltem. Nagyon büdös van. A város szennyvizét valószínûleg a kikötõbe vezetik. A nagy halászhajó mellett egy gumicsövön ivóvíz folyik a tengerbe. Gyorsan elmosogattam a tegnapi piszkos edényket. Feltöltöttem a víztartályokat. Az ételmaradékokat és a szemetet kivittem a partra. Eltüntetem a tegnapi lakoma nyomait, a hajó belsejét édesvízzel kimostam. Nem gondolom, hogy a kaland és a piszok elválaszthatatlan egymástól. Amikor a fenékvizet akartam kiszivattyúzni, a szivattyú nem mûködött. Azonnal hozzáfogtam a kiszereléséhez. Mûködésképtelen fenékvíz szivattyúval nem ajánlatos a tengeren közlekedni. Már majdnem végeztem, amikor Sanyi odajött, hogy mégis indulni kellene, mert a város nem is olyan érdekes, mint ahogy tegnap gondolták. Gabival voltak kint a parton, de nincs itt semmi látnivaló.

A szivattyút gyorsan kitisztítottam, a dugulást elhárítottam. Én már nem tudtam kimenni kenyérért sem, annyira sietünk. Sanyiék adtak egy darab kenyeret. Ha már elindultunk, jobb lett volna korábban, hogy legyen idõnk megfelelõ kikötõhelyet keresni a Márvány tengeren, és ne a Boszporuszon éjszakázzunk. A halászok szerint a Márvány tenger nem hullámzik ennyire. Kis oldalszéllel vitorlázom és motorozom, sebességem 9-10 km/óra. Messze a parttól hajózunk a kihalt tengeren. Most, hogy az idõjárás engedi, más feladat hiányában elküldök egy csomó SMS-t. A Bosporus Fekete tengeri bejárata 41^o14'20"N 029^o06'52"E) elõtt legalább 30-40 teherhajó várakozik az áthaladásra. A bejáratot mindkét oldalon hatalmas erõd védi. Az európai parton egy kereskedelmi kikötõ. Sanyiék behajóznak, keresik a beléptetõ pontot, de nem találnak.

A Bosporus tehéngázlót jelent. A monda szerint Zeusz szerelmét Iót, a féltékeny Héra tehénné változtatta, aki itt úszott keresztül. A szoros 32 km hosszú, 50-100 m mély, legszélesebb Büyükderénél 3,3 km, a legkeskenyebb a Rumeli Hisszari erõdnél, 660 m. A hatalmas bástyarendszert II. Mohamed építtette 3 hónap alatt. Idõszámításunk elõtt 512-ben, Darius perzsa király pedig hidat veretett itt, és 1600 évvel késõbb 1096-ban itt keltek át az elsõ keresztes hadjárat seregei.

Elegáns vízparti paloták elõtt hajózunk. A parton mecsetek, minaretek, várfalak, fényes szobrok, aranyozott díszkapuk sorolnak. Mindenhol nagy a nyüzsgés, még a vízen is. A partok menti kis öblökben fürdõznek. Személy és pilothajók, katamaránok száguldoznak minden irányba, látszólagos rendezetlenségben. Baromi hullámokat keltenek. Egy nagy személyhajó, hátulról majdnem legázolt. Nem vettem észre, hogy a part felöli oldalamon elõz, miközben a szembõl jövõ hajónak jobbra tértem ki. A szoroson átívelõ két híd egyszerûen monumentális. A tengerszoros közepén a teherhajók nyomdok vonalban (libasorban) haladnak, a nagyobbak némelyikét boxerek húzzák-vonják. Az egyik boxer vontatja, a másik háttal kötve a tengerjáró tatjához, szükség esetén fékezi vagy fordítja. A Bosporus szûk balkanyarját átvágom. Az ázsiai oldalon egy bójával jelzett zátonyos terület fölött hajózok, alig 2 méter mély vízben. Rövidesen visszatérek az európai oldalra.

A Büyükdere öbölben egy haditengerészeti bázison érdeklõdtünk a határvizsgálat helyérõl. Nem tudtak felvilágosítást adni. Az Aranyszarv öböl elõtt a víz olyan, mint a 4-es 5-ös tenger, csak össze-vissza hullámzik. A gyors katamaránok majd felborítva bennünket 10-20 méterre zúgnak el mellettünk, úgy 60 km/óra sebességgel. Most nem csak szembõl, hátulról, hanem mindkét oldalról jönnek a hatalmas és gyors hajók. Nagyon kell figyelnünk a hullámaikra. Nézelõdni nem nagyon tudunk. Örülök, ha ép börrel megússzuk a Bosporust. Nemsokára, kiérünk a tengerszoros Márvány tengeri bejáratán (41^o00'26"N 028^o59'15"E) A szemhatáron sok hajó horgonyoz átkelésre várva. Jobbra a tengerpartig húzódnak a Topkapi bástyái. Belépni még most sem tudtunk, pedig két helyen is próbálkoztunk. Az Ataköy marinába irányítottak. Az egyik kis kikötõben sziklára futottam, de nem sérült meg a hajó. Egy oldalára borult tanker fekszik a parti sétányon. Lehet vagy 3500 tonnás.

Estefelé értünk az Ataköy marinához. A marina elõtt a katamaránok kikötõje. Egy fehér egyenruhás tengerésszel Sanyi angolul beszélt. Azzal jött vissza, hogy menjünk be a marinába, és reggel majd beléphetünk. A marinába két motoros gumicsónakkal bekísértek, és segítettek a kikötésben. Egy éjszakára 12 eurót kértek hajónként. Sanyi nagyon dühös lett a felesleges kiadás miatt, ezért nem akartak itt éjszakázni. Eljöttünk, és visszamentünk a kb. 2 km-re lévõ kereskedelmi kikötõhöz.

Sanyiék a kikötõmóló mellett álló boxerra kötöttek. A személyzet megengedte, hogy ott éjszakázzunk. Én láttam balra egy védett kis halászkikötõt. A zsúfolt kikötõt körbehajóztam. A partról kiabáltak, hogy a kikötõ közepén horgonybójához köthetek. Visszamentem a Hajnalhoz, amely éppen indult a boxerról, rádión azt a felvilágosítást kaptam, hogy a kikötõhatóság küldte el õket. Sanyiék mérgesen kimentek a tengerre. Ott kérdezték, hogy én mit intéztem. Mondtam, jobb híján beállhatunk horgonyra. Más megoldás nem lévén visszafordultunk, és a halászkikötõben a bójához kötöttünk. A halászok rendesek voltak, hogy megengedték.

Sanyiék nem szándékoznak másnap is ittmaradmi maradni, mert mint kiderült, két nap múlva randevújuk van egy török családdal valahol egy másik kikötõben. Titkolóznak, nem egyenesek. Amikor rákérdezek, hogy a programban én is részveszek-e, sumákolnak, kitérõ válaszokat adnak. Nyilvánvalóan nem szeretnék. Eddig sem voltak közös programjaink. Ha valahol kikötöttünk, õk már siettek a partra. Önzõ módon fel sem merült bennük, hogy nem mindig nekem kéne hátramaradnom hajóõrnek.

37. nap, 2004.07.24., szombat

Reggel, szép idõben indultunk vissza az Ataköy marinához, hogy a beléptetést elintézzük. Gyorsan odaértünk, de a kikötés elõtt a mólónál elkezdett rángatni a kormányom. Azonnal leállítottam a motort. A szél ráfújt a benzinkút partfalára, éppen jó helyre. A propeller felszedett egy nagy nylonzsákot, és ahogy forgatta, az ütközött bele a kormánylapátba. A tenger nagyon szennyezett és olajos. Semmi kedvem lemerülni, így felülrõl csáklyával meg kézzel szabadítottam meg a propellert. A víz nagyon hullámzik a kikötõbe érkezõ és távozó katamaránok miatt.

Kiderült, hogy a határõrség szombaton és vasárnap nem dolgozik. Jöjjünk vissza hétfõn. 20 euróért vettem 20 liter gázolajat. Visszamentünk a tegnapi S. S. ZEYTINBURNU ILCESI SU ÜRÜNLERI KOOPERATIFI kikötõbe. A neve alapján a kikötõ valószínûleg egy halász szövetkezet tulajdona. Gabit nagyon megviselte az utazás, rosszul érezte magát, így Sanyiék nem jöttek Isztanbulba. A partraszállás kicsit körülményes volt. Összetoldottam a köteleimet, majd kihajóztam a partközelbe, és kiléptem az egyik kikötött csónakra, Sanyi pedig a kötélen visszahúzta a Medúzát a horgonyzóhelyre. Beköszöntem a kikötõ fõnökéhez Alizar Isikhez. Nagyon örült, hogy magyarok vagyunk. Elmagyarázta, hogyan jutok be a városba. Egyik embere elkísért a 81-es autóbusz közeli megállójához. A menetjegy 1 millió TL.

Az autóbusszal a végállomásig, Isztanbul központjába utaztam. A buszvégállomás a történelmi városközpontban, a Galata hídfõnél van. Innen indulnak a menetrendi és a sétahajók, itt található a vasúti pályaudvar, és innen indulnak a szélrózsa minden irányába az autóbuszok.

A kultúrában gazdag Isztanbul, korábbi nevein Bizánc, Új-Róma, Konstantinápoly, hét dombon épült. 1455-ben a Kis-Ázsiából érkezett törökök II. Mohamed vezetésével elfoglalták Konstantinápolyt. Ekkor kapta az Isztanbul nevet. 1923-ig Törökország fõvárosa volt. Most hatalmas, 14 milliós nagyváros, tele látnivalóval. Nekem viszont nagyon rövid az idõm. Gondoltam megtekintem a Top Kapi környékét, egy-egy dzsámit, és átmegyek a Galata toronyhoz. A buszvégállomás közvetlen szomszédságában az Eminönü téren emelkedik a klasszikus török stílusú, sokkupolás, két minaretes, szürke Yeni Cami, amit 1597-ben kezdtek építeni, és 1663-ban fejeztek be. Külsõ udvarát 24 kupolával fedett folyosó övezi, hûvös árnyékot adva a magamfajta csóró turistának.

A törököknél tiltva a harang. Régen a müezzinek még felmásztak a minaretbe és a világ négy égtája felé fordulva onnan, nagy hangon figyelmeztették a hithû muzulmánokat az imádság idejére. Déli irányban kezdték, és az óramutató járásával ellenkezõ irányba haladva nyugati irányban fejezték be. A müezzinek ma már nem másznak fel a minaretekbe, hanem hangszórókon hívják a híveket. Isztanbulban sok a minaret, egyes helyeken egyszerre több hallható, amint napjában ötször kántálják a figyelmeztetésüket. Az elsõt napkeltekor, a másodikat délben, a harmadikat négy órakor, a negyediket napszállta után, az ötödiket a teljes sötétség beálltakor. Persze nem mindenki imádkozik minden alkalommal, de a reggeli, a déli és az esti imát komolyan veszik.

A Yeni dzsáminál délben hirtelen két különbözõ hang hallatszott egyszerre a hangszórókból. Leültem az egyik oszlop tövében, és elnéztem a nyüzsgõ tömeget. A török nõk ebben a hõségben is teljesen bebugyolálják magukat, sõt az elegánsabbak még egy ballonkabátot is ráborítanak. Az udvar közepén, a kútnál a dzsámiba imádkozni indulók mossák a lábukat. A bejáratnál leveszik a cipõjüket és reklámszatyorban magukkal viszik. Aki nem hozott magával zacskót az egy nagy ládából vehet magának. A kijövök is ide rakják a feleslegessé vált szatyraikat. Ma ugyan nincs vallási értelemben "vasárnap", az Törökországban péntekre esik, mégis nagyon sokan jönnek családostól imádkozni.

Rövid nézelõdés után elindultam a dzsámi közvetlen szomszédságában található Egyiptomi Bazárba. Eszméletlen zsúfoltság és tömeg mindenhol. A boltok már kitüremlettek a környezõ utcákba is. Mindegyik utcának más a specialitása. Az egyikben csak fûszereket, a másikban csak szerszámokat, a harmadikban csak ruhákat, a negyedikben csak szórakoztató elektronikai cikkeket kínálnak. De külön utcájuk van a gyümölcs és halárusoknak meg a fûszereseknek. E három utca meghatározó szaga adja a kelet jellegzetes illatát. Vettem egy zsebszámológépet, hogy a hosszú számjegyeket le tudják írni nekem, ha vásárolok valamit. Nem teljesen értem az árcédulákat. Biztosan többször is becsaptak, nincs mit tenni. Hivatalos pénzváltónál beváltottam 20 eurót. Ma 1 euróért már 1.770.000 TL-t adtak. 20 euró az durván 5000 Ft. Ebbõl vettem 1 fagyit, 1 kg szõlõt, 1 üveg ásványvizet, cd lemezt, CD írást, várostérképet, kenyeret, paradicsomot, uborkát, buszjegyeket, számológépet és még maradt egy csomó apróm.

Felsétáltam a Topkapi szeráj fõbejáratához, a belépõjegy árusítók elõtt hatalmas sorok kígyóztak. Nem álltam be, ide úgyse elegendõ egy fél délutánnyi idõ. Inkább bejárom a gondozott palotakertet, megnézem a várfalakat. Átsétálok a díszes Bab-i Humayun kapun, amelynek két oldalfülkéjében elrettentésül, a szultán parancsára lefejezett jelentõsebb személyek fejeit tették közszemlére. Ezen a kapun csak a szultán és vezérei, a fõmuftik és a külföldi követek lovagolhattak keresztül. A kapu elõtt a török építõmûvészet remeke, az 1728-ban épített és 1936-ban helyreállított, III. Ahmed szultán márvány dombormûvekkel díszes, sátortetõs, ötkupolás kútja áll. Rövid szemlélõdés után a palotakerten keresztül visszasétáltam a Galata hídhoz. Elnéztem a kompkikötõ hatalmas nyüzsgõ életét. A féltucat hajóállásról szinte percenként indultak és érkeztek a hajók. Alighogy kikötött az egyik, máris türelmetlenül ott várakozott a másik. Kész csoda, hogy nem ütköznek össze.

Estefelé visszabuszoztam a kikötõbe. A kikötõmester megmutatta a hûtõpultot, hogy abból annyit és azt vehetek ki grátisz, amennyit akarok, a vendége vagyok. Üdítõk, meg sör volt benne. Elõzékenyen csónakkal bevittek a horgonyon álló Medúzára. A tenger felöl érkezõ könnyû fuvallat hatására a nyári nap kegyetlen hõsége most kissé megenyhült. Vacsora után leintettünk egy evezõs csónakot, és Sanyival visszamentem a partra. Vittem magammal egy üveg bort a harbour masternak, de az egyik halász lenyúlta. Elmentünk a hajójára és ott megittuk. A hajó alja tengervízzel tele, ott tartja a kifogott halait.

Most hallom a müezzint 21.25 óra. A langyos éjjelen pihentetõ szellõ elhozza a moszatok erjedõ, jódos illatát. Milyen hangulatos, de sajnos nem igaz. Az illat, amit a moszatoknak tulajdonítottam, valójában a tengerbe ömlõ szennyvíz szaga. Szó ami szó, nagyon büdös van. Szerencsére a szellõ hamarosan megfordult, és a part felõl, szagtalanul, hûsítõen fújdogált

. 38. nap, 2004.07.25., vasárnap

Szerencsénk van ezzel a kikötõvel. A hajók biztonságban, barátságos környezetben. A gyorsjáratú autóbusz a kapuban áll meg. Szinte hihetetlen, hogy úgy járok be Isztanbulba, mintha a Rómairól a Belvárosba mennék. Fel a légkondicionált 81-es autóbuszra, 1 millió líra a kalauznak és végig a tengerpart mentén három sávos autóuton, kényelmesen, 15 perc múlva a város szívében vagyok ahol minden látható, és minden bóvli kapható. Finom étel és fûszer illat lengedez. Zavaros lárma kavarog. Kikiáltók egymást túlkiabálva harsognak: millión, millión, millión. Itt mindent millióban számolnak.

Ma Sanyiék is kijöttek a városba. Együtt bementünk a Yeni dzsámiba. Korán volt még. Rajtunk kívül nem volt látogató, csak a takarító férfi porszívózta a szõnyeget. Kedvünkre nézegethettünk, fényképezhettünk, késõbb a hídon átsétáltunk Galata. városrészbe. Felmásztunk a dombon épült hatalmas, nyolc szintes Galata toronyhoz. A torony 47 m magas, falvastagsága 3,75 m. Belsejében lift viszi fel azt, akiknek túl sok a 147 lépcsõfok. A tornyot még a génuaiak kezdték építeni, majd Isztanbul 1453-as meghódítása után a törökök fejezték be. 1874-ben, amikor gróf Széchenyi Ödön megszervezte az isztanbuli tûzõrséget, a tornyot megfigyelõhelyként használták 1968-ig. Ma idegenforgalmi célpont vendéglõkkel, kaszinóval.

A földszinti recepciónál nem mentünk tovább, inkább elvegyültünk az utcai forgatagban. A sétáló utcán Sanyiék az egyik, én a másik irányba indultam. Nem akarok alkalmatlankodni közös élményeik megszerzésében. A Tünel térrõl induló egy nyomsávos nosztalgia (piros) villamos pályáját követve jutok a Taksim térre. A villamoson gyerekek "tujáznak" az ütközõn lógva. Egy gyerek vagy 200 méteren keresztül követett, nagyon erõszakosan baksist követelt. Amikor nagy nehezen megszabadultam tõle, felugrott a beérkezõ villamos ütközõjére és visszament. Úgy látszik ez a szakasz a vadászterülete.

A Taksim téren, egy gondozott virágoskert közepén áll az Atatürk emlékmû. A szoborkompozíció a fiatal török köztársaság történetének két jelentõs eseményét, az 1922-ben a görögök fölött aratott döntõ offenzíva és az 1923-ban a köztársaság kikiáltásának eseményét ábrázolja. Mindkettõ központi alakja Musztafa Kemál pasa, a törökök atyja. Csak érdekességként, Törökországban rajta kívül senkinek sem lehet lovas szobra, így II. Rákóczi Ferencnek sem lehetett lovas emlékmûvet emelni Rodostóban.

A Taksim térrõl lesétáltam a Boszporus partjára. Egy árnyas parkban elfogyasztottam az út közben vásárolt narancsot. Néztem a tengerszoros hatalmas hajóforgalmát és az Ázsiába átívelõ, karcsú függõhidat. Rövid pihenõ után a parti úton visszasétáltam a Galata hídhoz. Egy bank riasztója megszólalt. A rendõrök pár perc múlva a helyszínen voltak, de tanácstalanul nézegettek. Nemsokára gépkocsival egy nõ érkezett a kulcsokkal. A riasztót kikapcsolták, de senkit nem fogtak el. Téves lehetett a riasztás.

A Galata híd hídfõjében Karaköy a nemzetközi személyhajó kikötõ. Nem sokat idõztem a zsibongó tömegben, hanem a híd alsó szintjén, üzletek és éttermek között nézelõdtem. A híd hajózható hídnyílásában a szó szoros értelmében egymást érik a hajók. Alig 5-10 méter távolságra követik egymást a zsúfolt személyszállítók. Látom a hajótatban ülõ turisták rémült csodálkozását, amikor a fejük fölé tornyosul az õket utolérõ hajó orra. A hídról sokan horgásznak, nem sok sikerrel. A hídfõket egyenruhás, rádiós magánrendõrök õrzik, és vigyázzák a turisták biztonságát. Az éttermek kirakott székei között vezet az út, a pincérek mindegyik étteremnél fogyasztásra invitálnak.

A másik hídfõben még nagyobb a zsúfoltság. Aluljáró vezet a Yeni mecsethez. Az aluljáróban árusok tömege. Alig lehet átvergõdni közöttük. Kapható itt a cipõtõl, a márkás híradástechnikai eszközökig minden. De aki megéhezett vagy megszomjazott, kedvére válogathat. Mindenfelé jégbehûtött ivóvizet árulnak. Nagy nehezen ismét a felszínre jutottam. Elmentem a pályaudvarhoz, és 1 millió líráért jegyet váltottam az Aya Sofia felé tartó villamosra. Nekem szokatlan, hogy a villamosmegállót korláttal veszik körül, és csak egy helyen, a pénztárnál lehet bejutni. A korlátokat sokan vigyázzák, és azonnal rákiabálnak arra, aki megkísérel átmászni rajta.

Amíg a villamosra vártam, megszólított egy idõsebb férfi. Találgatta nemzetiségemet, de nem sikerült neki eltalálnia. Amikor mondtam, hogy magyarisztán vagyok, egybõl Puskás Öcsit említette. (Õ a legismertebb magyar a világon.) Késõbb a légkondicionált villamoson hibátlanul felsorolta az 1954-es focicsapatot. Tökéletes kiejtéssel és posztok szerint. A férfi 79 éves (65-nek sem látszott), távközlési elektromérnök, és rendszeresen nézi a magyar TV-t. (Rejtély, hogy miért. Talán mazochista.)

A fedett nagybazárnál leszálltam. Itt is hatalmas a tömeg. Vásárolni nem akartam, csak egy-két fényképfelvétel erejéig bementem. Az árukínálat bõséges, mindenhol folyik az alkudozás. A bazárból kijutva, a tágas Beyazit téren át, felmentem az egyetem díszes kapujához. A kapu zárva, így a kerítésen keresztül nézelõdtem. Az egyik épület felirata szerint a fakultást 1839-ben alakították. Egy magyarul beszélõ árustól vettem egy garnitúra képeslapot, 2 millió líráért. A bazártól elsétáltam a Sultan Ahmet dzsámihoz, majd a Hippodromon keresztül az Aya Sofiához. Útközben bementem egy internet kávézóba. 1 óra számítógép használat 5 millió líra, kb. 2,5 euró.

Elfogyott a lírám, és amikor váltani akartam eurót, elõször be akart csapni egy vendéglõs. 34 millió TL helyett 24 milliót akart adni. Végül egy másik étteremben sikerült normális árban váltani. Hazafelé, a buszon fiatal török egyetemisták, egy leány és két fiú barátkozott velem. Egész úton beszélgettünk. Egyik fiú bolgárul, a leány angolul beszélt. Amikor fényképezni akartam õket a lány nem engedte, hogy lefényképezzem õt, a csoportképbõl kihúzódott.

Sanyiék már a hajón voltak, pár perccel elõttem érkeztek. Vendéglátóink csónakkal engem is bevittek a hajómra. Sanyiék váratlanul kimentek a partra azzal, hogy megnézik a Topkapit. Nemsokára ismét megjelentek a török csónakosok és egy tál tisztított apró halat, balikcsit hoztak ajándékba. Szívességüket vodkával viszonoztam. Közben befutott az a vitorlás, amelynek távollétében a kikötõ bójáját elfoglaltuk. A házaspár nem méltatlankodott, a török-magyar testvériséget említve két doboz hideg sört meg egy 5 literes palack hûtött vizet adott. A zeytinburnui emberek igazán kedvesek hozzánk. A törökök testvéreknek tekintik a magyarokat a közös ázsiai származás és a 150 éves „közös” múlt okán. Úgy tartják, a 150 év alatt sok testvérük született magyar asszonyoktól.

39. nap, 2004.07.26., hétfõ

Reggel elköszöntünk, és elindultunk az Ataköy marinába, elintézni a határvizsgálatot. Egymás mellett kaptunk két helyet. Elõttünk egy idõs török hajós tett-vett a hajóján. Meghívott egy valódi török kávéra. A bácsi (legalább 70 éves) korábban építész mérnökként dolgozott. A távolban mutatta lakását, a kikötõbõl jól látható toronyházban. Viccesen mondta, a felesége biztosan távcsövön figyeli, nehogy félrelépjen. Megmutatta a hajóját is, tágas komfortos, mindennel felszerelt. Motoros-vitorlását egy nagy mentõcsónakból alakították ki, a kajütben ott lóg a mentõcsónak eredeti fényképe. A propeller algásodásából látni, már nem nagyon utazik a hajó.

A marina recepcióján bemutattuk a hajóleveleinket. A marina 5 horgonyos (5 csillagos) kategóriájú, márvány zuhanyozókkal, hatalmas tükrökkel, angol vécével, uszodával, számítógép és konferencia termekkel, egyenruhás személyzettel. A kikötés napi díja 12 euró. Egyik részében hajójavító, hatalmas, hevederes sólyakocsival.

Már 11 óra, de hiába várakozunk a hivatalos személyekre. A recepciós hamarosan kiállított valami 16 példányos ûrlapot. Befizettünk 30 $ tengerhasználati illetéket. Amikor már nagyon türelmetlenkedtünk a határvizsgálatért, felvilágosítottak, hogy az nem itt, hanem Isztanbulban lesz. A marinában csak vámhivatal kirendeltség mûködik. E kirendeltség látja el a szomszédos nemzetközi személyhajó állomáson belépõk vámkezelését. Elmagyarázták, hogy a sokpéldányos ûrlappal, meg a hajólevél másolatával elõször Isztanbulba a tisztiorvoshoz kell mennünk, onnan egy Zport nevû kikötõbe a határõrségre, onnan vissza ide a vámra és végül az isztanbuli Tengerhajózási Hivatalba kell mennünk. Kaptunk egy térképet is. Szép kis túra. Nincs mit tenni, Sanyival elindultunk. Gabi a hajóknál maradt, az útlevelét vittük magunkkal.

A végével folytatom, ma nem sikerült megszerezni azt a négy pecsétet. Nem tudtunk belépni Törökországba. Az orvosi pecsétet a kikötõi kórház a Coastal Sanitary Center elõcsarnokában nyomták a "séta" papírra, röpke másfél óra alatt. (Szerencsére orvosi vizsgálat nélkül). Az tengerész egyenruhás orvos nem ismerte a recepción kapott okmányokat, idegenül forgatta, azokat, többször telefonált ez ügyben. Az egyik súlyos problémája az volt, hogy a hajó neve nem szerepel a magyar hajólevélben. (Nem csak Õ kifogásolta, én sem értem miért nem). Ezen gyorsan segítettünk, ráírtuk a neveket a hajólevél másolatra amit a hivatal megtartott. Lehet, hogy nem is ide kellett volna jönnünk? Különben is mi értelme a belépést követõ 1 hét után egészségügyi vizsgálatot tartani, ráadásul hajószemle nélkül. Jó lenne tudni, minden Törökországba érkezõ turistát megvizsgálnak-e. Kötve hiszem.

Az orvosi hivatalban megtudtuk, hogy a határvizsgálat helye a Zport az Zeytinburnu, az a hely ahol már péntek óta horgonyoztunk. Egész idõ alatt 50 méterre voltunk a megoldástól. Sanyiékat péntek este a boxertõl akkor azért küldték el, mert a móló határzónában volt. A Passport Police-on senki sem várakozott elõttünk. A határvizsgálat gyors és udvarias. A határõr meg sem kérdezte hol a hajó, vagy mikor érkeztünk és hol voltunk eddig. Az utóbbi kérdéstõl nagyon tartottam. Estére már 2 pecsétünk volt a négybõl. Mire a marinába értünk, a vámõr már hazament, lejárt a munkaideje. Bosszantó ez a sétáltatás. Szívunk mint a torkos borz.

A török vizeket használó magán hajósok számára kiadott hivatalos instrukciók.

40. nap, 2004.07.27., kedd

Ma végre fél kettõre sikerült megszerezni mind a négy pecsétet. Elõbb a Customs Enforcement képviselõje nyomta rá, minden kérdés és vizsgálat nélkül a nyomtatványunkra még Ataköyben. A Harbour Master's office-n, Karaköyben, az illetékes hivatalnok elõvett egy nagy fekete könyvet, amelyben azokat a hajókat jegyezték be, akik már eltávoztak Törökországból, de valamilyen szabálysértés miatt elszámolással tartoznak. Tipikus eset – mint ahogy mondta, – például nem léptek ki és már több mint 30 nap eltelt. Ezek nem jöhetnek vissza. Nem tudom hány éve vezetik ezt a könyvet. Ezért a pecsétért is utaztunk és gyalogoltunk legalább 50 kilométert. De mind megvan, probléma nélkül! A marinában kifizettünk hajónként 12 eurót. Most tudtam meg, hogy Sanyiék lehet, hogy Görögországból hazajönnek.

Feltámadt az oldalszél, de nem zavaró. Az orrvitorla jól húz. Sanyi rádión szól, hogy álljunk meg valahol, az hogy isztanbuli ismerõsüket telefonon odahívhassa. 26 km-re Manda üdülõfalu öblében horgonyra álltunk. Az öbölben, az esti órák ellenére, sokan fürdenek és csónakáznak. Sanyiék egy csónakos segítségével kimentek a partra és rövidesen azzal jöttek vissza, hogy õk átmennek egy másik öbölbe. Nem is hívnak, gyorsan felszedik a horgonyt és eltûnnek a földnyelv mögött. Nem követem példájukat, marhaság alkonyatkor elhagyni egy jó helyet. Hajnalban úgy is megyünk tovább. Rádión egy darabig még tartjuk a kapcsolatot, késõbb a több km-nyi távolság miatt az összeköttetés megszakadt. Nem tudom miért hagytak ott. Lehet, hogy az isztanbuli barátaikkal találkoztak. Már sötétedés után küldött SMS-t, hogy reggel 6-kor a szemben lévõ parton találkozunk. (Sanyi késõbb sem beszélt arról, miért mentek el és hol éjszakáztak.) Alkonyatkor a gyenge szél elült.

41. nap, 2004.07.28., szerda

Egy könnyû éjszaka után az SMS-ben megjelölt találkozási pont irányába indultam. Jó sokat vártam rájuk. Ereglisinek indultunk, toronyirányt. A kezdeti szélcsendet felváltotta a 2-es, 3-as erõsségû szél. A kereszthullámok erõsödtek. Majd két órai hajózás után, a Medúza sebessége hírtelen lecsökkent. Valamit felszedett a propeller. Gyorsan felvettem a búvármaszkomat, lemerültem a propellerhez és a rátekeredett nylonfóliát leszedtem róla. A sötétzöld vízben nagyon sok medúzát láttam, ami a szakirodalom szerint, a víz szennyezettségére utal. A Márvány tenger a városok közelében kifejezetten büdös.

A hõség rekkenõ, a nap éget. A motorháztetõt levettem, így nem melegszik túl a motor. A hõség és a pára fojtogató, többször hûsültem a tengerben. A szél gyenge, de szerfölött erõs a hullámverés. Éppen jókor érkeztünk védett helyre, Rodostó (Tekirdag) most épülõ marinájába. A parton munkagépek dolgoznak, de a kikötõpart már elkészült. Csak mi vagyunk hajóval. Még szinte ki sem kötöttem, Sanyiék már kiöltözve, a parton, útra készek voltak. Az építkezés egyik gépkocsivezetõje felajánlotta, hogy autójával beviszi õket a városba, a Rákóczi emlékházhoz. Amikor mondtam, én is mennék, nagyon kelletlen képet vágtak, így lemondtam a közös városnézésrõl.

Távollétükben, a motorban és az irányváltóban lecseréltem az olajat. Közben összehaverkodtam a markológép szerelõkkel, de nem tudtam gázolajat venni tõlük. Az éjszakázáshoz horgonyra álltam, most a hajó fara néz a part irányába. Nem messze a parton, keleti zenére, óriáskerék forog. A Rákóczi ház közel van és reggel 9 órától nyitva. Holnap korán reggel, amikor még a hõséget sem érezni és jók a fényviszonyok, ellátogatok a Rákóczi házba, no meg bevásárolok.

42. nap, 2004.07.29., csütörtök

Napsütéses csöndes reggelen, még a hõség elõtt korán bementem Rodostóba. Végigsétáltam a tengerparti korzón. Sokan kocogtak a hajnali hûvösben. Bejártam a belvárost, tipikusan török. Megtaláltam a Rákóczi házat. Korán volt a nyitáshoz, elmentem vásárolni. Nyitásra visszamentem. Sanyiék sehol. Végignéztem a múzeumot, nagyon szép. Tényleg történelemi levegõt áraszt. Amikor kinéztem a ház rácsos ablakain beleborzongtam, Rákóczi is ezt láthatta, a határtalan tengert.

Beleírtam a látogatók könyvébe úgy hogy Sanyiék is alá tudják írni. Várakozás közben sok mindenrõl szó váltottunk a múzeum igazgatójával, Alival, aki perfektül beszél magyarul. Valódi török teával is megkínált. Elmondta, hogy az épület magyar tulajdon, évente mintegy 2300 látogató jön ide, ami nagyon kevés. Közben jött egy idõsebb magyar házaspár, akik Rodostó környékén a tengerparton házat vásároltak és minden évben egy-két hónapot itt nyaralnak. A férfi 66 éves muzeológus, ezt a múzeumot is õ rendezte.

Már 11 óra, nem várok tovább, visszamentem a hajókhoz Sanyi éppen befejezte az olajcserét. Megmutattam, hogy hol gyûjtik a fáradt olajat a markológép szerelõk. Gabiék is bementek a városba, megnézni a múzeumot. Azt beszéltük meg, hogy délre visszajönnek és indulunk, hogy Cannakaléig hátralévõ 51 km-t mihamarabb megtegyünk. Az isztanbuli belépésen tanulva, hogy a török hajózási hivatal szombat-vasárnap nem mûködik, még pénteken szerettünk volna Törökországból kilépni. Várakozás közben horgonyról a part mellé álltam. Nagymosást tartottam, mert a kikötõ építõ munkások fürdõjébõl tudtam ivóvizet hozni. Le is zuhanyoztam jó forró vízzel.

Sanyiék 13 óra körül visszajöttek azzal a hírrel, hogy majd újságírók jönnek hozzánk, mert az ankarai magyar fõkonzul asszony érdekesnek tartja ottlétünket. Fél óra múlva valóban jött is egy fotós, aki lefényképezett. Amikor a fotóstól elköszöntünk szóltam, talán indulni kellene. Erre Gabi kijelentette, hogy õ este körhintázni akar és az óriáskerékre mutatott, hogy az olyan hangulatos és bement a hajójukba dinnyét enni. Sanyinak kifejtettem, hogy ha reggel indulunk, akkor legkorábban péntek estére hivatali idõn kívül érünk Cannakalébe. Szombaton és vasárnap a hajózási hivatal nem dolgozik, nem tudunk kilépni, tekintélyes idõt vesztünk.

Sanyi végül kibökte, hogy õk csak Görögországig jönnek. Tamás fiúkkal már telefonon megbeszélték, hogy értük jön. Lehozza a barátnõjét és barátait Görögországba, ott 7-10 napot együtt hajókáznak és hazajönnek. Mondtam, akkor én is SMS-sezek Judit lányomnak, hogy barátjával jöjjenek õk is Görögországba. Jó lenne találkozni velük és egy hetet együtt nyaralni, hajókázni. Egy hét késedelem még nem vészes. De Sanyiék másként gondolták, õk két-három hét alatt akarnak Görögországba érni. Amikor erre azt mondtam, hogy nekem nem jó, mert ha még két-három hetet Törökországban és Görögországban töltök, akkor még októberben is az Adrián leszek.

Ekkor Sanyi hirtelen, szinte örömmel a kezét nyújtotta: "akkor öreg itt egy ötös, szevasz". Erre nem számítottam. Mégis talán jó lett volna egypár szót váltani a továbbiakról, mielõtt elválunk. Se köpni, se nyelni nem tudtam. Gabinak beköszöntem a hajójukba a válasz "hello". Még csak fel sem nézett, görögdinnyéjével volt elfoglalva. Ezzel ért véget Rodostóban a közös utunk, és akkor még nem tudtam a barátságunk is. Nem ünnepeltük kezünkben pohárral a közös sikereket, a mögöttünk hagyott 2200 km-t. Még csak szerencsés utat sem kívántunk egymásnak.

Az elválás lehetõsége már régóta a levegõben lógott. Bár hazatérési idõpontot ugyan nem határoztunk meg, úgy szeptember elejére-közepére számítottam. De ahogy múlt az idõ, Sanyit egyre többször foglalkoztatta az otthoni helyzet, hogy az alkalmazottja – Barna – mennyire tette tönkre az iparát, hány megrendelõt küldött el. Isztanbulban betért egy esztergályos mûhelybe, hûtõemulziót szagolni. Semmi kétség, honvágya van. Engem nem szorított az idõ, eddig is csak a Gabi gyorsan fogyó szabadsága miatt rohantunk egészen Várnáig.

Hát itt az ideje, hogy szembenézzek a valósággal. Az egyedüllétre kezdettõl fogva készültem, hiszen eredetileg szólóban terveztem az utat. Két hajó és több társ azért sokkal biztonságosabb. Elég kétségbeejtõ a helyzetem. Nincs hajózási térképem az elõttem álló útszakaszról. A Dardanelláktól a Sounion fokig, már csak régi kiadású, német vitorlázók kikötõ vázlatrajzaival rendelkeztem. Semmiféle térképem nem volt a Saroniki öbölrõl, a Korinthoszi csatornáról, a Peloponesosi félsziget környékérõl, Korfuról és olasz Adriáról. Pilotkönyvem csak a horvát tengerpartról volt.

Elindultam hát szólóban az út hosszabb és nehezebb részének. Az idõjárás kicsit szeles, a tenger mérsékelten hullámzik, kristálytiszta a levegõ, szikrázó a napsütés. Mégsem jó a kedvem. Nem igy képzeltem el az elszakadást. Rodostóból kihajózva nemsokára feltûnik a Marmara sziget masszív tömbje. A sziget és a szárazföld közötti keskeny csatornában teherhajók haladnak mindkét irányban. Legtöbbjük tanker vagy konténerszállító.

Alkonyatkor érkeztem Sarköybe. A kikötõ bejáratában leeresztem az orrvitorlát, kikapcsolom a robotkormányt, kézikormányzásra váltok. Messzi földön elsõ éjszakázásra készülök, egyedül. Nem tévedhetek a biztonságos nyugvóhely kiválasztásában. A kikötõ, nagyon tágas, legalább 100 méter hosszan nyúlik be a védõgátja a tengerbe. A mólóhoz kikötve több sorban halászhajók ringatóznak a vízen. A mólón üzletek, ínycsiklandó ételeket kínáló büfék sokasága. A móló belsõ oldalán kétemeletes konténerházban a török határõrség. Az épület elõtti rakpartról nagy sietve éppen akkor indult a SAHIL GÜVELNIK feliratú fekete-piros-fekete harántcsíkos határõr hajó. Bekapcsolt villogóval, hátramenetben kihúzott a part mellõl és hatalmas hullámokat kavarva helyben fordult. A hullámok jól megdobálják a Medúzát.

A határõrhajó helyére akartam állni, érdeklõdni a kikötõi rendrõl, de az egyenruhás õr elhajtott. A határõr állomáshoz közeli halászhajóhoz kikötöttem, a parttól számított harmadiknak. A halászhajók fafedélzetét, gyerekek tengervízzel locsolták a kiszáradás ellen. Odajöttek barátkozni, negroval kínáltam õket. Csak úgy fürdõnadrágban kimentem a mólóra, megnézni az éttermek kifûgesztett étlapját, hátha kínálnak valamilyen helyi halspecialitást, ami miatt érdemes utcai ruhába felöltözni. Találtam is egy viszonylag olcsó helyet, ahol finomi halspecialitásokból csemegézhetek, a kínált sülthal étvágygerjesztõ volt.

Ahogy visszaérkeztem a Medúzához, a halászhajón négy hivatalos ember várt. 3 egyen- és 1 civil ruhás. A civilruhás kérdezgetni kezdett. A hajómra mutogatott és open, open hajtogatta. Arra gondoltam át akarja vizsgálni a hajót. Kinyitottam a kabint, felnyitottam a motorház tetõt, sorra felhajtottam a vízmentes rekeszek rakodónyílásait, de Õ csak a fejét furcsán ingatva nemet intett. Nem volt rá kíváncsi, be sem jött a hajóba. A vizsgálattól nem féltem, hiszen nem volt miért, nem rejtegettem semmit a hajóban, irataim rendben, tudomásom szerint semmi törvénybe ütközõt nem követtem el. Alig vártam, hogy elmenjenek. Nagyon fáradt és éhes voltam. Egész nap jóformán alig ettem, nagyon vágyakoztam a kinézett sült halra.

De nem mentek, tovább is várakoztak. Egyikük a mobilján telefonált. Nem értettem mire várnak még. Gondoltam megkínálom õket valamivel. A szúnyoginvázióval nem törõdve, felkapcsoltam a belsõ világítást és felajánlottam, hogy kávét fõzök nekik. Udvariasan de visszautasították. Rakyval is próbálkoztam, de azt sem fogadták el, majd a legnagyobb meglepetésemre közölték, velük kell mennem. Nem értettem miért, hiszen útlevelemet, vízumomat és a hajó papírjait rendben találták. Türelmesen megvárták míg felöltöztem és bezártam a kabinajtót.

Két egyenruhás kíséretében felmásztam a móló magas hullámtörõjére. Az egyikük a parttól mintegy 1,5 km-re horgonyzó, kivilágított tengerjáróra mutatott, mintha kapcsolatba hozna vele. Jött egy magyarul kicsit beszélõ férfi, – biztosan vendégmunkás volt nálunk – megkérdezte, honnan jöttem, véletlenül nem arról a tengerjáróról. Nemleges válaszomra két tiszt bekísért a konténer határõr állomás jobboldali földszinti irodájába. Az iroda tiszta és jól bútorozott. A bejáratnál felállított kávéautomatától finom illat terjeng a levegõben. Itt tüzetesen újra átvizsgálták az irataimat és beletekintettek irattáskámba is. Nem voltak ellenségesek.

Az idõsebb tiszt, beleegyezésemmel elvitte fénymásolásra az útlevelemet. Mi lett volna, ha nem egyezek bele? Vajon mit tesz majd a másolattal? Miközben a fiatalabb tiszt a számítógépébe jegyzetelt, beugrott mit is kérdezett a hajón. Az open a vitorlára vonatkozott és nem a hajó zártabb részeinek kinyitására. A homlokomra ütöttem és mondtam, hogy vitorlával jöttem. Erre abbahagyta a jegyzetelést és beletörõdõen legyintett egyet. Már korábban is rájöhetett, hogy bíztosan nem én jöttem a tengerjáróról.

Kikísértek az épületbõl, és bekapcsoltatták a határõrhajó villogóját és megkérdezték, miért nem álltam meg a jelzésre. Elmondtam, én már akkor a kikötõben voltam, amikor elindultak. Rámutattam az õrre, aki elküldött amikor ki akartam kötni. Majd miután ez a "bûnöm" is tisztázódott bent visszaadták az irataimat, kávéval kínáltak és barátságosan elbúcsúztak. Valószínûleg a teherhajóról valakik egy gyors motorcsónakkal partra szálltak és most, õket keresgélik a kikötõbe újonnan érkezettek között. Az õrszem két kishajót láthatott bejönni, egyet vitorlával, vagyis engem és a keresett másikat.

Éjfél után, éhesen kerültem ágyba. A két esemény az elválás és a hatósági cirkusz sok volt egy napra. A kávé miatt nem jött álom a szememre. Fülledt meleg volt a zárt kabinban. Ha kinyitottam az ajtót akkor a szúnyogoktól nem tudtam elaludni. Meggyújtottam a szúnyogriasztó spirált, de nem sokat segített.